Fél évszázaddal ezelõtt senki nem gondolta volna Garaboncon az akkor 9 éves Kránicz Lászlóról, hogy férfiemberként egy jól menõ, családi borászatot fog majd irányítani. Fõként õ nem, ugyanis nagyon nem szeretett az apja szõlõjében tenni-venni, miközben korabeli barátai a mezõn rúghatták a bõrt. Aztán megnõsült, és az apóstól kapott kukoricatáblából egy mára öthektáros, hat pincébõl álló birtokot varázsolt, amelyen immár 40 ezer tõkérõl szüretelik a fürtöket.

– Gyerekkoromban senki nem gondolta volna, hogy borász lesz belõlem, mert ha volt valaki, aki nem szeretett apám szõlõjében dolgozni, az én voltam – neveti el magát a riport elején Kránicz László. – Aztán, mikor megnõsültem, az apósom nekünk ajándékozott egy kukoricást. Mivel hétvégente sok falubeli járt ide, a Garabonc felett magasodó Bajkostetõre kertészkedni és szõlõt mûvelni, mi is megirigyeltük ezt, az elõször csak szimpla kikapcsolódásnak tervezett, „hétvégi sportot”, és elkezdtünk feljárni. A kukoricáson azonban nem a csöves csemegével folytattuk, hanem szõlõt telepítettünk bele, és 4 ezer négyzetméteren kezdtünk el gazdálkodni a feleségemmel. Ennek idestova 35 éve…

A kukoricaföldbõl aztán nemcsak a szõlõtõkék nõtték ki magukat, hanem egy ma már gyönyörû vendéglõ is, amelynek pincehelyiségében sok ezer liter bor tárolására alkalmas tartályok és hordók sorakoznak. Azaz,csak egyetlen nagyobb fahordóval találkoztam, mert vendéglátóm elmesélte: egyre inkább a saválló tartályokat alkalmazzák. Egyszerûbb a kezelésük, jobban megõrzik a bor minõségét. Nem csak e téren halad a Kránicz Borház az idõvel, na de, errõl majd késõbb…

– Zöld Veltelini és Királyleányka voltak az elsõ szõlõfajták, amit a kezdetben 4 ezer négyzetméteren termeszteni kezdtünk, néhány száz liter bort készítve belõle, ma pedig immár 5 hektáron, 6 borospincében, 22 fajta szõlõvel foglalkozunk, ami több tízezer liter bort ad a pincészetünkbe látogatók számára – folytatta a hatodik iksz elõszobájában „toporgó” férfi. – Kõmûvesnek tanultam, majd az ÁFÉSZ következett,közel két évtizedig dolgoztam ott. Ekkortájt történt,valamikor a rendszerváltás környékén, hogy belekapcsolódva egy, külföldi turistáknak rendszeresen megszervezett zalakarosi lovaskocsis programba, belevágtunk a vendéglátásba, elõször csak másodállásban, hogy úgymondjam. Egy garabonci lovarda vezetõjével való beszélgetés során merült fel, hogy jó lenne egy olyan hely az elsõsorban karosi, német vendégek számára, ahol az ide, Dél-Zalába látogatók egy kicsit szabadabban érezhetik magukat, fesztelenebbül viselkedve szórakozhatnának. Erre volt akkortájt tökéletesen alkalmas az én pincém. Lovaskocsi hozta fel a vendégeket Zalakarosból, akik itt megkóstolhatták az igazi garabonci bort, vásárolhattak is belõle, és jól is érezhették magukat, Amúgy igazából… A vendégeknek nagyon tetszett a lehetõség, rendszeresen jöttek a szórakozni vágyókkal megrakott lovaskocsik, ide, a pincémhez. A kilencvenes évek elején megszereztem a mûködési engedélyt is, és ekkor váltunk borozóvá, rendszeresen fogadva immár a vendégeket. A következõ lépés úgy az ezredforduló tájékán történt. Ebben az is inspirált, hogy a fiaim akkortájt gondolkodtak erõsen a „mi legyek, ha nagy leszek” kérdésen.

- Talán ekkor fogalmazódott meg a családi borászat gondolata?

– Igen, ugyanis két fiam van, ma már mindketten a borászatunkban dolgoznak. A szakmájuk teljesen „illeszkedik” a családi vállalkozásba, hiszen az egyikük, Tamás vendéglátós szakiskolát végzett, László pedig borász, õ részint tõlem, részint pedig Villányban tanulta a mesterséget. Gondolom érthetõ, hogy Tamás az éttermet vezeti, Laci pedig a borospincéket „felügyeli”, sõt, ma már a menyem is itt dolgozik – sorolja elégedetten Kránicz László.– Igen, többes számban említem a pincéket, ugyanis az évek folyamán már hat pincét vásároltunk meg a környéken a szõlõ feldolgozása és a bor tárolásának megkönnyítése végett.

- És mit csinál Ön?

– Én próbálom meg összefogni a kettõt, az éttermet és a borászatot. Amolyan irányított demokrácia érvényesül nálunk. Mindenki elmondhatja a véleményét, amit meg is hallgatok, aztán eldöntöm, hogy mi legyen…

- Gulyásparti: sokan emlékeznek még erre…

– Igen, ez volt tulajdonképpen a következõ lépcsõfok a pincészetünk életében. Több zalakarosi programszervezõ is jelezte, hogy jó-jó, finom borokat készítünk, na de hát semmit nem lehet nálunk enni, pedig ugye, a jófajta magyaros ételre csúszik igazán egy finom pohár bor – mondja meggyõzõdéssel a borász. – Így hát, az akkori lehetõségeinket kihasználva, bográcsozni kezdtünk, és igazi, magyaros pörköltet kínálva, így már ételt is tudtunk a vendégeink elé tenni a garabonci „szõlõlével” teli borospohár mellé. Kezdetben heti egy-két lovaskocsi érkezett – fogatonként 10-12 emberrel – de hamar népszerûvé vált ez a fajta „látványosság” a turisták körében, így nemsokára olyan hetünk is volt, mikor tucatnyi fogat fordult meg nálunk. Ekkor még mindig nem fõállásban foglalkoztunk a vendéglátással és a borászkodással, hanem egyfajta kereset kiegészítési lehetõségként, de fõként hobbiként tekintettünk rá.

- Aztán ismét kezdték kinõni magukat?

– Igen, belelépve az új évezredbe, egyre többször került szóba a családban, hogy döntenünk kell: ha fenn akarjuk tartani a színvonalat, sõt, fejleszteni szeretnénk, akkor a borászatot és a vendéglátást kellene a továbbiakban élethivatásul választani.A két fiam is szívesen foglalkozott volna ezzel, hiszen a szakmájuk is ide vágott. Közben a zalakarosi partnereink is jelezték, hogy célszerû lenne továbblépnünk, hiszen õk szívesen hozzák a vendégeket, gyönyörû a kilátás, szép idõben egész a Badacsonyig ellátni, remek a bor, de csak pörköltet tudunk kínálni. Õk is azt javasolták, hogy az étkezésre koncentrálva, fejlesszük a konyhát, és építsünk egy éttermet a vendégek színvonalasabb kiszolgálása érdekében.

- Ehhez a lépéshez adta a döntõ lökést az a bizonyos gyermekkori élmény?

– Igen, ehhez jött hozzá az én gyermekkori élményem, mikoris sokat jártam a szomszéd településre, Nagyradára egy hegyi csárdába. A hegyi csárda mutatott hasonló képet, mint most, a mi fogadónk, és akkortájt nagyon jól mûködött ez a nagyradai hegyi-vendéglátás – emlékezik vissza a garabonci borász. – Hiszen hol máshol legyen a vendéglõ, ha nem a borospince mellett? Összeültünk, megbeszéltük, és belevágtunk. Ezzel hagytuk magunk mögött a „sima”, és egyébként addigra már jól bejáratott gulyáspartikat, és fogtunk hozzá a vendéglõ kialakításába, valamint a borászatunk fejlesztésébe is. Elkezdtünk további hegyi birtokokat, szõlõültetvényeket vásárolni a szomszédságunkban, és így lett mára egy 5 hektáros terület a kezdeti 4 ezer négyzetméterbõl. Az éttermi részt, a konyhánkat is fejleszteni kezdtük, építettünk egy belsõ helyiséget a pince fölé, majd egy nagy teraszt is. A borházunk a kettõezres évek közepére épült meg úgy, ahogy ma is kinéz. Abban biztos vagyok, hogy a sikerünk annak köszönhetõ, hogy meg mertük lépni ezt a fejlesztést: vagyis azt, hogy a bortermelést kombináltuk a vendéglátás éttermi szegmensével. Külön-külön biztos, hogy nem lenne annyira vendégcsalogató, és ezáltal gazdaságos sem, mint így, egyben, egy fogadóba megtestesítve a kettõt.

- A vendégkör miként bõvült?

- Az addig elsõsorban németajkú vendégek mellett egyre többször érkeztek csehek, szlovákok, horvátok és olaszok is. Amire azonban nagyon büszke vagyok, hogy néhány éve a vendégkörünk egy jó részét már a honfitársaim, a magyar emberek adják. Nemcsak egy ebédre jönnek ki hozzánk, hanem esküvõket, születésnapokat, ballagásokat, baráti és céges összejöveteleket is szervezünk. Mivel oszlopos, szinte alapító tagjai vagyunk a Zalai Borútnak, így ez is csalogatja hozzánk az érdeklõdõ vendégeket. Emellett az 5 hektárnyi szõlõbõl készült borainkért szerte a környékrõl is érkeznek ma már. Én ugyanolyan szívesen szolgálom ki azt a vevõt is, aki csak egy délutáni, családi poharazgatáshoz visz két liter bort, mint azt, aki egy nagy baráti összejövetelhez húszat.

- Ez így igaz, hiszen én is így keveredtem ide…

– Pontosan, és itt említem a másik fontos dolgot: az elégedett vendéget. Ugyanis én azt vallom: a jó bornak meg kell fizetni az árát, de az az ár nem szabad, hogy 4-5 ezer forint legyen palackonként, vagy 2-3 ezer forint literenként. Mind a minõség, mind pedig az áraink tekintetében úgy próbálunk dolgozni, hogy a magyaroknak is éppúgy megfelelhessünk, mint a külföldi vendégeinknek, és ne csak visszajárjanak, de ajánljanak is minket egymásnak. Ajánlanak is…

- Egyszer már beszélgettünk errõl: van-e tovább, lehet-e tovább fejlõdni?

– Hektárok és szõlõtõkék tekintetében nem. Jelenleg közel 40 ezer tõkérõl szüretelünk, amelynek körülbelül a fele fehérszõlõ. Ha tovább növekedne a borászatunk a hektárokat tekintve, akkor pont azt a családias hangulatot vesztenénk el, amelyet én nagyon szeretek, és ami miatt a vendégeink is megkedveltek minket. Százezer liter borokat készíteni, bolthálózatokat ellátni: ez már nagyüzem, és nem egy családi borászat – szögezi le Kránicz László. – Ha hiszed, ha nem, a mai napig minden teendõt a családdal együtt, magunk végzünk el. Idénymunkások persze néha besegítenek, például a szüretnél, de metszés, kötözés, permetezés vagy fûnyírás: jön a feleségem, a gyerekek, és nekilátunk. A konyha ugyanilyen elven mûködik, és én ezt a családias környezetet nem szeretném lecserélni egy üzemszerûen mûködõ borászatra, még ha az nagyobb bevételt hozna, akkor sem. Amit fejleszteni szeretnék, az a technika, és a minõség további javítása a borok esetében. De az étteremmel kapcsolatosan is vannak elképzeléseink, sõt, a fiaim nagy álma az, hogy ha megvacsorázott, majd éjszakába nyúlóan elborozgatott egy népes társaság, akkor lehetõségük legyen akár itt aludni: tehát egy vendégházban is gondolkodunk. Aztán a hûtéstechnikát szeretnénk még fejleszteni, a palackok esetében pedig áttérni a csavarzárakra, amelyek nagyon elterjedtek lettek az utóbbi idõben. Néhány év múlva a parafa-dugó ugyanolyan ritkaság lehet, mint ma a fahordók. Persze a fahordók sem fognak eltûnni teljesen, hiszen a vörösbor érleléséhez, a barricoláshoz ma is elengedhetetlen. Gépesítés terén pedig egy zárt fülkéjû traktor megvásárlása van soron, és további présgépekre és saválló tartályokra is szükség mutatkozik.

– Ha körbenézel, láthatod, hogy teljesen modern technológiával dolgozunk, tehát a fahordók már csak mutatóban vannak itt – vezet körbe a vendéglõ alatti pincében a bajkostetõi borász. – Nemcsak könnyebb a modern saválló tartályokkal dolgozni, hanem a minõség megõrzésében segít nagyon sokat. Ugyanis a kulcsszó nálam a minõség. Az igazi borász szerintem minden tavasszal úgy indul neki az elõtte álló évnek, hogy most aztán, idén fogom elkészíteni életem legjobb borát. Ez néha sikerül, néha meg nem annyira, persze az idõjárás az a tényezõ, amely alapvetõen meghatároz és befolyásol, mint minden mást is a mezõgazdaságban.Tavaly például két hektár szõlõnk fagyott el, kisebb fajta katasztrófaként éltük meg: majdnem a felével, körülbelül 21 ezer liter borral kevesebbet tudtunk elõállítani egy átlagos termésû évhez képest.

- A minõségre fektetett nagy hangsúlyt nemcsak a sok serleg és aranyérem jeleníti meg, ugye?

– Nem bizony, hiszen rengeteg aranyérmes borunk van, de arra vagyok a legbüszkébb, hogy tavaly az Országos Borminõsítõ Intézet már az összes borunkat a legmagasabb minõségi kategóriába értékelte: az oltalom alatt álló minõségi kategóriás, OM-es jelölésû borok közé sorolta. Harminc év munkája van ebben…

- Meg talán az, hogy a Kránicz Borházban, ami a szõlõnek, az a bornak is a neve.

– Igen, mi nem cuvéeket készítünk, hanem azt valljuk, hogy ne a borász szája íze szerint elkészített bor kerüljön a poharakba, hanem az adott fajtából próbáljuk meg a lehetõ legtöbbet kihozni – árulja el az egyik családi titkot Kránicz László. – Magyarul: ha van egy cserszegi fûszeresünk, akkor ne vegyítsük azt össze egy rizlinggel, hogy például elegendõ savat adhassunk neki, hanem hozzuk ki a cserszegi füszeresbõl azt, tehát az adott szõlõfajtából azt, amit csak lehet. Mindegyik szõlõnket külön szüreteljük és külön is készítünk bort belõle. Ezért van a 22 fajta bor nálunk, és ezért nem a mennyiség, hanem a minõség a lényeges a borházunk számára.

- Palackozás?

- Igen, természetesen ebbe is belefogtunk, de nem bolthálózatok részére, hanem inkább éttermek és szállodák részére szállítunk, most már közel 4 ezer palackot dugózunk le egy évben. Azaz szállítok, mert ha megrendelnek tíz rekesszel, akkor beülök az autóba, és kiviszem. Tavaly pedig egy dunai, sétahajózással foglalkozó cég keresett meg minket, és az õ részükre szállítottunk két fajta bort, erre az eredményre különösen büszke vagyok.

- És mi a helyzet a borversenyekkel?

– Tíz éve is elmúlt már, hogy elvittem a boraimat az elsõ hazai, borász-megmérettetésre. Mivel a Zalai Borútnak tõsgyökeres tagjai vagyunk, így ezáltal pedig külföldi versenyekre is eljutottunk, ugyanis a Borút által megrendezett versenyek aranyérmes borai meghívást kapnak a nemzetközi porondra is. Horvátország, Szlovénia és Ausztria:a „szomszédban” mutatkoztunk be eddig. A szlovéneknél például mindig sikert aratok a cserszegi fûszeresünkkel, a horvátok pedig a Zöld Veltelinit kedvelik nagyon a fehérboraink közül, de szereztem már érmet déli szomszédjainknál a Cabernet Sauvignon és a Cabernet Franc vörösboraimmal is. Sõt, aranyérmes borainknak köszönhetõen Csehországban, egy „magyar hetek” nevû rendezvény lebonyolításában is részt vettünk, több helyszínen is. Prágában öt éve, Pisekben pedig három évvel ezelõtt, úgy, hogy az ételek elkészítése is a mi feladatunk volt – zárta a Kránicz Borház történetét a garabonci borász.

Dr. Papp Attila