November elejére csúszott az Októberi Esték soron következõ elõadása a Piarista Iskolában. Kedden este a sorozat házigazdája Vereb Zsolt atya Andrási Attilát, a vajdasági Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház igazgatóját, rendezõjét kérte fel, hogy beszéljen a trianoni tragédia után a Délvidéken és a Vajdaságban kialakult kisebbségi lét fõbb jellemzõirõl.

Az elõadó a magyar kisebbség jelenlegi életkörülményeivel, annak kialakulásával, elemzésével kezdte. Történelmi visszatekintését a XVI. századig, vagyis az oszmán birodalom európai térnyeréséig vezette vissza. Ismertette a mohácsi csatavesztés elõtti (délvidéki) lakosság számarányos összetételét nemzetiségekre bontva. Kiderült, hogy a térségben a török uralom alatt elkezdõdött a magyar lakosság szervezett kiûzetése, kiirtása, rabigába hajtása. Helyettük kezdetben a bunyevácokat, késõbbiekben szerbeket telepítettek be. Késõbb a XIX. században a pánszlávizmus megjelenésével a szerbek nyíltan kötõdtek a kereszténység Bizánc által meghatározott vonulatához. Ez erõs pravoszláv, orosz kötõdést jelentett, illetve jelent mind a mai napig. Ez a kötõdés 1848-ban a szabadságharc idején a térségben erõs szembenállást gerjesztett a magyarság és a szerbség között, mely a kiegyezés idõszakával a szerb függetlenségi és elszakadási kísérletek folyamán tovább erõsödött. A monarchia alatt az elszakadási kísérletek a szerbség által végig kimutathatók voltak. Az elsõdleges ellenségük nem Ausztria, hanem Magyarország volt, hiszen magyar területen éltek.

A Délvidék leválasztására már 1848 után tudatosan törekedtek. Az egyre erõsödõ pánszlávizmus közvetlen elõidézõje az I. világháborúnak, hiszen a Fekete Kéz nevû szervezet az orosz titkosszolgálat felügyelete alatt mûködött. A háború után jött Károlyi Mihály és Linder Béla. Az utóbbi egy hét alatt felszámolta a magyar hadsereget. Tehát délvidék akadálytalanul a szerbeké lett. A szerb fél ezt nem megszállásnak, hanem hódításnak tekintette, így az elsõ pillanattól elkezdõdött a nemzeti elnyomás.
Andrási Attila eztán az elnyomó rendszer módszereit ismertette. Elmondta, elsõként a magyar nyelvet kellett kiszorítani a hivatalokból, a közéletbõl. A kisebbségiekkel szemben fontos volt a kettõs mérce alkalmazása a törvényhozásban, ami mind a mai napig tapasztalható. Példaként az elõadó a temerini fiúk esetét hozta fel. A kisebbségi létet veszélyezteti a lakosság fogyásával párhuzamosan történõ betelepítés. Ez ellen a területi autonómia elérésével lehetett volna harcolni. „Igaz, most kaptunk meg a kulturális autonómiát, de ez semmit nem változtat a fogyásunkon. Minél kevesebben vagyunk, annál több jogunk lesz. Az utolsónak meg mindenhez meg lesz a joga. Szabad magyarul beszélnünk, de ez a fizikai agressziótól nem véd meg. Nehéz a kisebbségi lét, fõleg hátország nélkül.” – mondta az elõadó. Példaként felhozta, hogy egy horvát újságíró bántalmazása után a horvát kormány másnap lezárta a közös határt. Azóta egy horvátot sem bántalmaztak.
Ha egy nemzetet néppé züllesztenek, és szolga helyzetbe hoznak, akkor szégyen vállalni az identitást.
Végezetül a színházi élettel kapcsolatosan elmondta, Szabadkán mûködik a Délvidék legjobb magyar nyelvû színháza. Sajnálatos, hogy a politikai és gazdaságpolitikai tényezõk miatt immár ott ismeri a lakosság a legkevésbé a magyar szót.
Zárszóként egy kínai közmondást idézett: „Mikor a szavak elvesztik erejüket, elvész a szabadság.” Ugyanis a jólneveltség nem azonos a simulékonysággal.
Czene Csaba