Most van az ideje annak, hogy erõsítsük Magyarországot. Össze kell fognunk. Legalább egy olimpiát tudnánk megcsinálni. – jelentette ki városunk vendége a hallgatóság helyeslõ moraja közepette - Aki ezt nem érti meg, az nem akarja, hogy legyen egy erõs Magyarország. - A kommunista diktatúrák áldozataira való csütörtöki városi megemlékezés nem szûkölködött napjainkat megszólító tanulságokkal. – Mert a rosszul megírt történelem visszajár, a meg nem írt történelem el sem megy. – ezt már Cseresnyés Péter államtitkár szögezte le.

„A félelmet, a gyûlöletet most rács mögé zárjuk, mert úgy akarjuk, hogy az életünkben, a jövõben ne legyen számára hely. Rács mögé zárjuk, de nem felejtjük.” – Dénes Sándor polgármester Orbán Viktor miniszterelnöknek a Terror Háza Múzeum 15 évvel ezelõtti megnyitásán mondott szavaival kezdte köszöntõjét, majd így folytatta: - Minden szülõt kínoz a kérdés: szabad-e a nemzetnek ezt a múzeumát megnyitnunk az új nemzedék, a gyermekeink elõtt? Szabad-e õket beengedni ebbe az épületbe annak ellenére, hogy egyetlen vágyunk, hogy nekik soha ne kelljen ilyen borzalmakkal találkozniuk az életben. – Majd az emlékezés kultúráját állította szembe az elhallgatás és hazugság valóságával, kiemelve: - Ezért rendezi meg a város évrõl évre a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját, ahol együtt lehetünk, apák és fiaik az emlékezésben. Ezért örülök, hogy a Nagykanizsai Polgári Egyesület meghirdette - immár 11. alkalommal - a kiállításhoz kapcsolódó középiskolás vetélkedõt. Melynek eredményhirdetésére ugyan mai együttlétünk végén kerül sor, de kérem, engedjék meg, hogy már most megköszönjem azoknak a pedagógusoknak, akik lelkesítették ezeket a fiatalokat, kíváncsiságot, kutatási vágyat ébresztettek bennük. És gratuláljak a tízenegy csapatnak, akik tanulmányi kötelezettségeik közepette sem voltak restek elindulni ezen a megmérettetésen. Hogy megköszönjem a kiállítást létrehozó Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak a felkészítõ pedagógusok és az elsõ helyezett csapat számára felajánlott díjait. És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban tisztelettel és szeretettel köszöntsem kedves vendégünket, az idei téma, a 44-45-ös délvidéki magyarirtás elkötelezett kutatóját, Matuska Márton urat (taps) aki a maga 80 évével sem riadt vissza az Újvidékrõl Kanizsára vezetõ néhányszáz kilométertõl, köszönjük! Isten hozta Nagykanizsán!

A mûsorközlõ felkérte Cseresnyés Péter államtitkárt, Nagykanizsa és a térség országgyûlési képviselõjét, ossza meg velünk gondolatait:

„A június 17-iki fölkelés után/ az Írószövetség fõtitkára/ a Sztálin-fasorban röplapokat osztatott szét,/ melyek tudatták, hogy a nép/ eljátszotta a kormányzat bizalmát,/ és csak kétszeres munkával/ hódíthatja vissza. Nem volna ezúttal/ egyszerûbb, ha a kormány/ feloszlatná a népet,/ és újat választana?”

Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégünk, kedves fiúk és lányok!

A most felolvasott maró iróniájú versnek története van. 1953-ban Németország keleti, szovjet megszállású zónájában, vagy ahogy akkor nevezték, a Német „Demokratikus” Köztársaságban munkásfelkelés tört ki, mert megelégelték az alacsony béreket és a magas árakat. Ezek a munkások úgynevezett „Nép tulajdonolta Üzem”-ben dolgoztak. Józan munkásemberek voltak, akiket nem hatottak meg az ideológiák, szövegek, dumák – hogy ezzel az orosz eredetû szlenggel éljek. Mindössze az érdekelte õket, hogy a családjuknak enni tudjanak adni. Mert nem tudtak, fellázadtak. A megszállók tankkal válaszoltak. A kollaboránsok – hányszor találkozunk még ezzel a megszállókkal együttmûködõket kifejezõ szóval! – pedig az elõbb idézett, nem is tudom milyen jelzõvel illethetõ nyilatkozatot adták ki.

Amikor minden évben megemlékezünk a kommunista diktatúrák áldozatairól, abban a hiszemben, finomabban szólva reményben tesszük, hogy ez már soha többé nem történhet meg. Ennek hangoztatása, bizony, olykor már üres szólamnak érzõdik. Észak-Korea, Kuba… nem sok bástyája van már a kommunizmusnak, kell-e ezektõl, ettõl a mentalitástól félnünk?

Ám az elõbb idézett vers valamire ráébreszt. Ébresztõt fúj. Józanságra szorít. Mert mirõl van szó? Amit 1953-ban elképzelhetetlennek tartott a költõ, ezért írta meg ironikusan – nevezetesen: a hatalom lecseréli a népet – annak veszélye, valósága már itt van! Nyugat-Európa szerte a baloldal csak úgy képes szavazattöbbséget elérni a választásokon, ha a bevándorlókra, a bevándorló gyökerûekre alapoz. Pár év vagy évtized, és arrafelé akár „demokratikusan” – ismerjük az idézõjelet akár az elõbb idézett NDK-ból – parlamenti többséget érhetnek el a muszlim pártok. Mondjuk ki kerek-perec, a brüsszeli elit úgy véli: a néppel van a baj, ezért a lakosságot kell lecserélni.

Azt tartják, cseréljük ki az európai élet altalaját is, jöjjenek hát a más vallású, más erkölcsön és más szokásokon nevelkedett tömegek, akik mit sem értenek Európáról, és tanítsanak bennünket móresre.

Több nyugati országban látjuk, ha nem a liberálisok nyerik valahol a választást, ott nincs többé demokrácia. Kihirdették, hogy „a nép veszélyes a demokráciára”, ezért az eddig sajtószabadságért hisztériázók hirtelen a média, az internet korlátozását követelik.

Napjaink nyugati valósága, nekünk, lesajnált kelet-európaiaknak valahonnan ismerõs.

Honnan ismerõs az ideológiai terror, amellyel az európai emberekben meglévõ életösztönt kívánják elnyomni? Látjuk – halljuk: rasszizmussal és idegengyûlölettel vádolják azokat, akik nyíltan felismerik és szóvá teszik a veszélyeket.

Honnan ismerõs a gõg és a felsõbbrendûség, az utópiák erõltetése? Azoké az utópiáké, amely elõször földi mennyországot ígérnek, de csak földi pokol sikeredett belõle.

Honnan ismerõs, hogy az emberiség hatalmasai azt hiszik, büntetlenül Isten helyébe képzelhetik magukat? Kinyilatkoztatnak, vitán felül álló tételeket hirdetnek, utópiákat erõltetnek országokra és népekre, eldöntik, mások mit mondhatnak és mit nem, miben hihetnek és miben nem, kijelölik a beavatottak körét, és megkérdõjelezhetetlennek gondolják világhatalmukat?

Honnan ismerõs nekünk, kelet-európaiaknak a gondolatrendõrség? Amelyet manapság éppen a politikai korrektség nevében gyakorolnak, szájzár alá véve a másként gondolkodókat?

Honnan ismerõs az a sajtó, amely már nem tájékoztat, hanem a politikai és ideológiai harcok eszközévé lett? Elhallgat, meg nem történtté próbál tenni, de az is nemegyszer elõfordul – láttuk sokfelé - a sajtóhadjárat kiegészíti a fegyveres hadmûveleteket.

Honnan ismerõs mindenféle közösség: család, nemzet, egyház gyûlölete, helyettük a tömeg, benne a magányos és kiszolgáltatott individuum preferálása? A nemzeteknek befellegzett, híveikkel együtt mehetnek a múzeumba – mondják. Nem is olyan rég az Internacionálét énekelték, ma a multikulti nevében teszik ugyanezt.

Mert, Hölgyeim és Uraim, a kommunizmus tájékunkon több évtizeden át dúló valósága miatt ismerõs mindez. És ez a megtapasztalás alakított ki bennünk – szörnyû áron – egyfajta immunitást, józanságot. mely segít ellenállni.

Ám bíztató, hogy lassan, de a nyugat nemzetei is kezdenek ébredni. Brexit, amerikai elnökválasztás, kipenderített olasz kormány.

Büszkeséggel tölthet el minket, hogy mi mindezt 2010-ben kezdtük.

Amikor úgy döntöttünk, hogy hazaküldjük az IMF-et, elszámoltatjuk a bankokat, megadóztatjuk a multikat, és felszámoljuk a devizahiteleket. Megmutattuk, hogy lehet egyszerre rendbe tenni a pénzügyeket és megindítani a gazdasági növekedést. Kitûztük a teljes foglalkoztatást, és megcéloztunk egymillió új munkahelyet. Letörtük a nagy energiaszolgáltatók, Brüsszel és az ellenzék közös ellenállását, és csökkentettük a háztartások rezsijét. Határt húztunk, kerítést építettünk, határvadászokat toboroztunk, és megállítottuk a migránsokat, megvédtük Magyarországot, mely azóta a biztonság szigete Európában.

A nyugati divat - miszerint idegenbõl hoznánk olcsó munkaerõt a munkahelyek betöltésére – helyett mi bért emeltünk. Mert minden munkahelyet, minden rendesen elvégzett munkát és a munkásokat is rendesen meg kell becsülnünk, képesnek kell lennünk arra, hogy a saját országunkat mi tartsuk fenn, és mi mûködtessük.

Mert, Hölgyeim, és Uraim, kedves fiatalok, amikor magyarságunkról gondolkozunk, sokféle, egymás mellett létezõ valóságról eszmélõdünk . Hazafias érzelmek és patrióta gondolkodás. Magyarország, amely mindannyiunk közös szenvedélye és személyiségünk gyökeréig ható önazonosságunk. Azaz: torzulás, lelki sérülés nélkül nem is tudunk mások lenni, mint magyarok. Ami bizony néha kereszt is lehet, keserves kínzóeszköz és kitüntetés egyszerre. A délvidéki áldozatoknak miért kellett meghalniuk? „Magyar voltál, ezért!” – Márai Sándor sorát sok jelenlévõ, a középiskolás vetélkedõ valamennyi résztvevõje ismeri.

És az érzelmek és az értékek mellett ne feledkezzünk meg a magyar érdekekrõl sem. A mi politikai közösségünket a nemzeti önérdekelvû gondolkodás jellemzi. Ezért ragaszkodunk ahhoz, hogy nemzeti hatáskörben maradjon annak eldöntése: kikkel akarunk együtt élni? Ennek érdekében a szükséges határõrizeti, idegenrendészeti rendelkezéseket is mi akarjuk meghozni. Nem kérünk a senki által meg nem választott koalícióból. A világtörténelem legbizarrabb koalíciója embercsempészekbõl, a jogvédõ aktivistákból és az európai csúcspolitikusokból született azért, hogy migránsok millióit szállítsák tervezetten Európába. Ezért álltunk ellen Brüsszelnek, amikor magához akarta ragadni az energia ármegállapítás jogát, a nagy cégek pártjára állva.

És ez nem csak múltidõ.

Mi azonban meg akarjuk védeni a rezsicsökkentést, az alacsony adókat és a munkahely teremtõ támogatásokat. Az eszmények vezérelte élet nem azonos a mamlaszsággal. Minden magyar felelõs minden magyarért! – erre nem csak évente egyszer kell gondolnunk.

Mert a rosszul megírt történelem visszajár, a meg nem írt történelem el sem megy. Mondandóm után kedves vendégünk a magyarság 1944-45-ös szörnyû tragédiájáról szól. Amelyet évtizedeken át elhallgattak itt, Magyarországon. Az én nemzedékem úgy nõtt fel, hogy semmit nem hallott errõl, csak a hõs jugoszláv partizánokról. Még az amerikaiak is ezt a legendát erõsítették. A klasszikus Richard Burton alakította Tito marsallt a filmvásznon. Ezért köszönök minden olyan tanulmányt, kiállítást, elõadást, mai vendégünkét is, amely által – Cseh Tamás szavával szólva – visszatér hozzánk a Valóság nevû nagybátyánk. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket.

A rendezvény újvidéki vendége, Matuska Márton nyugalmazott újságíró, a magyarirtás emblematikus kutatója elõször polgármesterünk szavaira reagált: - Odahaza szoktunk énekelni egy olyan dalt, amely így kezdõdik: Nem messze van ide Kanizsa!

Aki látta ezt a kiállítást, annak nem sokat kell mondani arról, mi történt a magyarokkal a Délvidéken 1944-45-ben. – folytatta – Ez a kiállítás olyan összefoglalója a történetnek, hogy sok könyv elolvasása nélkül is képet nyerhetünk. Mi magunk is, akik ott élünk, csak 1991-ben kezdtünk foglalkozni az üggyel, és nem mellékesen akkor alakítottuk meg a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét, amely akkora sikert ért el az összefogás révén, hogy nem csak a tartományi, a szerb köztársasági, hanem a szövetségi parlamentbe is bejutott. – Megemlítette a három magyartalanított község – Csurog, Mozsor, Zsablya – történetérõl megjelent köteteket. Összeszámolta a meggyilkolt és szülõföldjérõl elûzött százezernél több magyart. – Miért nem az 1942-es újvidéki razziáról írsz? – kérdezték tõle. – Mert azt már megírta Cseres Tibor a Hideg napokban. Mutassatok egy szerb írót, aki megírta a szerbek által elkövetett tömeggyilkosságot! – felelte. Ezután egy friss, múlt év végén a Zentai Történelmi Levéltár által kiadott Fejezetek a titói Jugoszlávia korai szakaszából címû kötetbõl idézett Nagykanizsát is érintõ eseményeket:

Egy 1944. augusztusi levélben bizonyos Lajkó Rózsi doroszlói születésû csáktornyai polgár arról tudósítja az otthoniakat, hogy - idézem: 1944. július 23-án éjjel partizánok törtek be a faluba, összeszedtek 68 embert. Kihajtották õket a falu szélére egy mocsaras részhez. Az idõsebbeket ott agyonlõtték, köztük a Lajkó testvérek édesapját is. A magyarok tömeges lemészárlása tehát ekkor kezdõdött. Õsszel ez lett a sorsa a délvidéki magyarságnak is.

Majd a nagykanizsai fõszolgabírónak 1946-ban kelt, a Belügyminisztériumnak küldött jelentésébõl idézett: a partizánok bevagoníroztak 4000 németajkút, akiket azonban Ausztria nem fogadott be. A szerelvény Murakeresztúron vesztegel, már csak 1800-an vannak. A tífusz és a vérhas országos járvánnyal fenyeget. A hallgatóság tudhat róla, hogy Schauer István nagykanizsai kutató 2008 õszén két részletben http://www.akuff.org/bote/14_Hirmondo.pdf és http://www.akuff.org/bote/15_Hirmondo.pdf publikálta idevágó tanulmányát. Majd a magyar – jugoszláv határ háború utáni törékenységére sorolt példákat. – Ha még sok a beszéd, fél órán belül Röszkén leszünk, és két órán belül megváltoztatjuk a határt. – pattogott a partizán-parancsnok a magyar határõrszázados elõtt.

Letenyén fegyveresen házról-házra jártak, gyûjtötték az aláírásokat a terület Jugoszláviához csatolásáért. Az OZNA – a jugoszláv ÁVÓ – még a magyar területekrõl is elrabolta azokat, akiket ki akartak végezni. Miért nem lehetett ezekrõl tudni?

A sokezer 1944-45-ös délvidéki magyar áldozat tömegsírjait – a belgrádi belügyminisztérium parancsára – eltüntették, például városi szeméttelepet hoztak létre fölötte.

Mit kell, nekünk, magyaroknak tenni, hogy ez soha többé ne történhessen meg? – tette föl elõadása végén a kérdést a szálfaegyenes 80 éves férfi. – Most van az ideje annak, hogy erõsítsük Magyarországot. Össze kell fognunk.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az eredmény szoros volt, a 11 csapatból nyilván csak 3 kerülhetett dobogóra - a Nagykanizsai Polgári Egyesület a kiállítás kapcsán kiírt középiskolás vetélkedõje eredményét Papp János elnökhelyettes ismertette. Ezért a Keribõl, Cserhátiból, Piarista és Batthyány Gimnáziumból érkezett 40 ifjú nevének sorolása – taps köszöntötte õket – után Kéri Eszter, Kremonás László, Bodó Dániel, Pataki Ádám, Novotny Csongor (felkészítõjük Dósai Attila piarista atya) vette át a harmadik helyezettek oklevelét és könyvutalványát. Simon Kitti, Kiss Mátyás, Sós Alexa, Hetyésy Dávid, Kránicz Gellért (ugyanonnan, õket Göde Edit is tanította) az ezüstérmes csapatot alkották. A képzelt dobogó legfelsõ fokára a BLG-s Dani Luca, Koczor Boglárka, Vadlek Dániel, Joó Zsombor, Micsinai Dominik léptek – õket Németh Ferenc tanár úr tanította. Emellett az elsõ helyezettek a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány különdíját is részesültek. A kuratórium elnöke, Cseresnyésné Kiss Magdolna az említett felkészítõ tanárok mellett a többieknek: Püspökiné Jámbor Zsuzsanna, Kovácsné Tóth Ildikó, Farkas Tünde, Horváth Gábor és Pécsi László pedagógusoknak is témába vágó könyvajándékkal köszönte meg munkáját.

Kanizsa