Aki elhivatott és odaadó, bármit elérhet a szakmájában – véli az egykori Piarista-öregdiák, ma már színész Kovács S. József. A Szürke senkik címû, 2016-os történelmi tévéfilm fõszereplõje a közelmúltban régi iskolájába látogatott, hogy a Kollégiumi esték címû program részeként pályaválasztással és hivatással kapcsolatos tapasztalatait megossza a mostani kollégistákkal.

– Az elõadásodban azt mesélted, a mai napig nem tudod, hogyan lettél a Szürke senkik fõszereplõje.

– Igen, ez valóban így van. Amikor a Kaposvári Egyetem mûvészeti karára felvételiztem, a harmad rostán mindenkirõl készült egy A4-es adatlap szöveggel és fotóval. Én úgy gondolom, ez a dokumentum juthatott el a Szürke senkik gyártásához.

– Ami alapján aztán kiválasztottak Döme szerepére. Ez volt életed elsõ filmes ajánlata, ráadásul rögtön a fõhõs bõrébe bújhattál – mit szóltál ehhez a lehetõséghez?

– Hálás voltam, amiért bíztak bennem annyira, hogy rám osztották egy nagy költségvetésû tévéfilm fõszerepét. Ez olyan bizalom, amibõl lehet építkezni és dolgozni. Nem azon görcsöltem, hogy nincs filmes rutinom, hanem arra koncentráltam, hogy hittek a képességeimben.

– A történet szerint félig még gyerekként, félig viszont már férfiként csöppensz az elsõ világháború borzalmaiba. Hogyan készültél a szerepre?

– Ajánlottak egy történelmi blogot, A Nagy Háborút. Az oldal szerkesztõi katonák naplóiból töltenek fel részleteket. Minden forgatás elõtt elolvastam ezek közül egyet-egyet, hogy jobban rá tudjak hangolódni az adott jelenetre. Soha nem foglalkoztam olyan behatóan az elsõ világháborúval, mint a Szürke senkik forgatása alatt, de épp ezt szeretem ebben a szakmában: színészként bármilyen témába beleáshatom magam a legapróbb részletekig.

– A Szürke senkik óta mi történt veled? Mivel telnek a napjaid?

– Most is ugyanúgy forgatok, jelenleg két filmes munkám is van. Az egyik A sátán fattya, amit Zsigmond Dezsõ rendez, és egy kárpátaljai szerzõ, Nagy Zoltán Mihály kisregénye alapján készül. A történet tulajdonképpen egy nõi passió, ami a második világháború után játszódik, miután Kárpátalját hozzácsatolják a Szovjetunióhoz. Én a fõszereplõ lány, Tarpai Viktória karakterének az öccsét alakítom.

– És a másik filmben milyen szerepben tûnsz fel?

– Az Örök tél ugyanabban a korszakban játszódik, mint A sátán fattya. Ebben egy kisebb, de annál izgalmasabb szerepem lesz, ezúttal ugyanis a másik oldalon állok: egy orosz katonát játszom, aki ráadásul egy meglehetõsen kegyetlen figura. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan sikerül megoldanom ezt a feladatot. A munka márciusban kezdõdik, Szász Attila rendezésében, aki szerintem korunk egyik legjobb magyar filmrendezõje. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó lesz vele együtt dolgozni.

– Térjünk vissza az elõadásod elejére, amit rögtön azzal kezdtél, idézem: „erdélyi parasztgyerek vagyok.” Hogyan vezetett az utad Nagykanizsára?

– A Temes megyei Lugosban születtem, majd Szapáryfalván gyerekeskedtem. 2008-ban költöztünk Bácsalmásra, és még abban az évben beírattak engem és a nõvéremet a szüleim a nagykanizsai Piarista-iskolába. Azt mondták, tanulni bárhol lehet, de emberré válni nem sok helyen.

– Igazuk volt a szüleidnek?

– Igen. Nagyon értékes emberek tanítottak és gondoskodtak rólunk, és ez sokat jelentett nekem. Ugyan a nõvérem menet közben iskolát váltott, de bennem fel sem merült, hogy otthagyjam a PIAR-t, fõleg hogy idõközben a színjátszókör tagja lettem. Igaz, hogy a kollégiumban katonás szigor uralkodott, de az igazán eltörpült ahhoz a törõdéshez képest, amiben részünk volt. Máig úgy érzem, a gimnáziumi évek sok mindent megalapoztak az életemben.

– Amikor felkértek arra, hogy elõadást tarts a mostani kollégistáknak, mi hívott téged ide vissza? A diákévek nosztalgiája vagy a lehetõség, hogy átadhatsz valamit a mostani tanulóknak?

– Mindkettõ: nagyon hiányzott már ez a város és az itteni közeg, másrészt szerettem volna némi támpontot nyújtani a kollégistáknak ahhoz, mire számíthatnak az érettségi után, amikor kikerülnek majd innen, akár továbbtanulnak, akár nem. Ha csak a saját életemre gondolok, biztos vagyok benne, hogy mindazt, amit az elmúlt öt évben elértem, elsõsorban annak köszönhetem, hogy az élet mindig sodort elém olyanokat, akik egyengették az utamat, és elláttak egy-két jó tanáccsal. Egyikük egy egerszegi színész, Mihály Péter: õ volt az elsõ, aki úgy gondolta, van helyem ezen a pályán. Nagyon sokat segített nekem.

– Mi volt számodra az érettségit követõ idõszak legfõbb tanulsága?

– Ezt a filmezéssel tudnám a legjobban szemléltetni: akkor kezdtek el rám találni a jobbnál jobb szerepek, amikor végleg eldöntöttem: semmi mással nem akarok foglalkozni, csak a színészettel. Hogy sikerült ezt a döntést meghoznom, a Nemes Nagy Ágnes Színészképzés tanárainak és Naszlady Évának, a volt osztályfõnökömnek köszönhetem, akik az érettségit követõ három évben tanítottak. Szerintem egyébként ez a legfontosabb: ha az ember hoz egy határozott döntést arról, hogy ezután valami jó és komoly dolgot akar csinálni, akkor jó és komoly dolgok történnek majd vele. Persze ehhez az is kell, hogy elhivatottan, odaadással és alázattal végezze az életfeladatát, és akkor bármit elérhet a szakmájában.

Nemes Dóra

A volt piarista diák élete elsõ filmjében rögtön fõszerepet kapott (A kép forrása: Magyar Filmadatbázis)