Mindenekelõtt volt magyar, majd csak a sorban ez után politikus, és nem bánta, ha ezek miatt mártírrá kell lennie. „Itt maradok köztetek és veletek fogom átélni a rossz napokat is… mert ha másokat maradásra biztatok, én sem mehetek el innét” Ez a néhány gondolat volt gróf Esterházy János hitvallása, aki hatvan esztendõvel ezelõtt, Csehszlovákiában áldozta az életét mindazért, ami azt jelentette neki: magyarnak lenni…

A Felvidéken született, a magyar Felvidéken, és hû is maradt haláláig mindkettõhöz: magyarságához és a Felvidékhez. A trianoni békediktátum katasztrófaként érte az õsi nemesi családot, hiszen birtokaiknak jó részét elvesztették, és egy idegen ország idegen állampolgáraivá kényszerültek lenni, ott, ahol nemrég még magyarok lehettek, magyar földön. Azonban Esterházy sosem adta fel. Az 1920-as évek közepén a magyarok visszaszorítását (is) magába foglaló „csehszlovakizmus” ellenzékeként lépett a közéletbe, és hamar ismerté vált. Az 1930-as évek elején, már a Keresztényszocialista Párt elnökeként – és nem mellesleg elsõként – követelte egy magyar egyetem felállítását. A prágai parlamentbe 1935-ben jutott be képviselõként, majd egy évvel késõbb az Egyesült Magyar Párt alelnökévé választották.

A zsidók deportálásáról rendelkezõ szlovák, 1942. évi törvényt – ekkor már a pozsonyi parlament képviselõjeként – egyedül õ nem szavazta meg. Jó kapcsolatokat ápolt Horthy kormányzóval, és nem egy üldözött Magyarországra szökését segítette. Mikor Hitler csapatai 1944-ben megszállták hazánkat, õ szót emelt ellene. Majd 1945 tavaszán hallatott újból magáról, mikorisaz újonnan felállt csehszlovák hatóságoktól a magyarság védelmét kérte, és egyben tiltakozott a kassai kormányprogram magyarellenes pontjai, és a Beneš-dekrétumok ellen is. Csak erre vártak a csehszlovákok, akik rögvest letartóztatták, és átadták a szovjet politikai rendõröknek.

A Szovjetunióba hurcolták, és egy évig a moszkvai Lubjankában volt õrizetben. Majd egy évtizednyi kényszermunkára ítélték, és Szibériába vitték. Miközben egy munkatáborban raboskodott, 1947 szeptemberében, a csehszlovák népbíróság, mint hazaárulót, és fasiszta kollaboránst, távollétében halálra ítélte. A képtelen vád szerint, a magyar származású politikus által vezetett szlovákiai magyarság bomlasztotta fel a csehszlovák államot. De ez nem volt igaz, ugyanis Esterházy János nem volt fasiszta, nem volt kommunista, csak egyvalami volt, de az ízig-vérig, egészen a haláláig, sõt, az után is: magyar ember volt… Politikáját magyarsága, gerincessége, keresztény humanizmusa és demokrata volta határozta meg.

A szibériai gulagról 1949-ben szabadult: a szovjetek kiadták Csehszlovákiának. De nem hajthatták végre rajta a halálos ítéletet a csehszlovákok a politikai és nemzetközi helyzet változása miatt, így elnöki kegyelemben részesült, és büntetését életfogytiglanra mérsékelték. Az 1955-ös, általános amnesztia keretében büntetését 25 évre csökkentették, de ebbe nem számolták bele a Szovjetunióban letöltött idõt. Egyre rosszabb egészségi állapotba került, az 1950-es évek Csehszlovákiájánakszinte minden börtönét megjárta. Szervezete 1957. március 8. napján adta fel a harcot: a morvaországi Mírov börtönében halt meg, holttestét nem adták ki a családjának. Szlovákiában a mai napig háborús bûnösként kezelik. Egy prágai tömegsírban nyugszik, emlékét a Mírov melletti temetõben egy jelképes sír õrzi.

Na meg, mi, magyarok…

Dr. Papp Attila