Hetvenöt évvel ezelõtt, ekkortájt, mikor a hóvirág nyílik erdõn és a mezõkön, új miniszterelnöke lett Magyarországnak. A megbukott Bárdossy László után Kállay Miklós alakított kormányt, amelynek két esztendõn át, hazánk német megszállásáig volt a miniszterelnöke. A további „jobbratolódás” megakadályozását, és a német-magyar kapcsolatok lazítását tûzte ki célul, valamint a háborúból való kiválás és a különbéke lehetõségeit kereste a nyugati hatalmak felé. Rendíthetetlen antikommunista attitûd és a német megszállástól való állandó félelem jellemezte.

A második világháború után, 1945. szeptember 11-én, az Ideiglenes Nemzetgyûlés 6. ülésén Kádár János, a Magyar Kommunista Párt képviselõje hozzászólásában egyenlõségjelet tett Kállay és Szálasi közé: „Tisztelt Nemzetgyûlés! A népbíróságokról szóló kormányrendeletek tárgyalása demokráciánk egyik fõkérdését, a fasiszta reakció elleni küzdelmet tûzi napirendre. A háborús és népellenes bûnösök: Horthy, Bárdossy, Kállay, Szálasi és a többi hazaárulók huszonhat esztendeig uralkodtak a magyar nép felett. Orvul megtámadták Jugoszláviát, háborúba vitték Magyarországot a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok ellen, az emberi haladás igaz ügye ellen. A bácskai és az ukrajnai gaztettekkel bemocskolták a magyar nevet. A háborús és népellenes bûnök szörnyû sorozatát követték el. Százezrek estek áldozatul a fasiszta rémuralomnak, de a százezernyi egyéni áldozaton, az elpusztult embereken túl az igazi áldozat a magyar nemzet volt. Eladták hazánkat a német fasisztáknak, végromlásba akarták dönteni népünket, de mûvüket nem tudták befejezni, a diadalmas Vörös Hadsereg megsemmisítette fasiszta uralmukat, felszabadította hazánkat. Talpraállt és él a nemzet. Elérkezett a számonkérés ideje, a bûnösök megbüntetésének ideje, amikor a magyar nép törvényt ül megrontói fölött. (…) Helyre kell állítanunk a magyar nép becsületét, tisztességgel teljesítenünk kell a fegyverszüneti egyezményben vállalt kötelezettségünket. Gyökeresen ki kell irtanunk a fasizmust Magyarországon.”

Nem volt igaza Kádárnak, és ezt, mint a népbírósági joganyagunkat már évek óta kutató íróként mondom. A Kállay-kettõs magyarázza ezt egyértelmûen. Ugyanis 1942 tavaszán, mikor Kállay miniszterelnök lett, hazánk változtatott addigi egyoldalú német orientációján, és az angolszász szövetségesek felé nyitott annak érdekében, hogy egy alkalmas pillanatban kiléphessen a háborúból: ez volt az úgynevezett „hintapolitika”, vagy más néven „Kállay-kettõs”, mely taktika az ország német megszállásával egyértelmûen kudarcot vallott. Ha bûnös volt, akkor ez a kudarc volt a bûne…

A késõbbi miniszterelnök politikai karrierjét Bethlen István kormányában kezdte, ahol kereskedelemügyi államtitkárként dolgozott, és politikájában a késõbbiek során is Bethlen egykori irányvonalát követte. A lehetõségeihez mérten mindent megtett azért, hogy miniszterelnöksége alatt Magyarország kiléphessen a háborúból. Hibája az volt elsõsorban, hogy a szovjetektõl való félelmében csak a nyugati hatalmak felé próbálkozott, és ezek a kísérletek megakadtak az elsõ, követi szintû titkos találkozások és megbeszélések után: ki kell mondani, hogy a magyar belpolitikai helyzet nem volt érett arra, hogy lényegében változtasson az ország egyre romló helyzetén, a háborúba való minél aktívabb belesodródásunkon, hiába fáradozott ezen Kállay. Arra azonban bõségesen elég volt, hogy a németek tudomást szerezzenek róla, és egyre nagyobb ellenszenvvel figyeljék a magyar miniszterelnök kiútkeresõ politikáját. Hitler 1944 tavaszán elégelte meg végleg ezt a kettõs játékot, és március 19-én megszállta hazánkat. Kállay a török követségen keresett menedéket, azonban a nyilasok „közremûködésével”, 1944. november 19-én a Margit körúti fogházba került. December elején Sopronkõhidára, majd 1945. februárjában a mauthauseni, áprilisban pedig a dachaui koncentrációs táborba vitték. Az amerikai csapatok megérkezése után Olaszországban élt, meg sem próbálkozott a hazatéréssel, hiszen tudta, hogy „miniszterelnöki” múltja, angolbarát politikája és kommunista-ellenessége miatt nem lenne számára kegyelem. Viszont az mutatja a legjobban, hogy nem volt háborús bûnös, hogy 1953-ban az USA-ba költözhetett. New Yorkban telepedett le, ahol 1954 és 1957 között a Magyar Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bizottságának tagja volt, cikkeket írt amerikai és magyar emigráns lapokba a magyar ügyrõl, valamint az amerikai kormány megbízásából elõadásokat tartott több dél-amerikai országban is. Az eltiport magyar forradalom végképp megtörte a változásba vetett hitét, és életének utolsó évtizedét visszavonultan töltötte. New Yorkban hunyt el, 1967. január 14-én. Hamvait elõször Rómába vitték, 1988-ban, majd csak a rendszerváltás után „térhetett vissza” szülõföldjére: 1993-ban helyezték végsõ nyugalomra Nagykállón, a családi sírboltban.

Dr. Papp Attila