Szeretünk Nagykanizsa! Sorozatunkban azt mutatjuk meg, a (város)részek hogyan alkotnak egészet. Harmadik állomásunk Sánc. Mosdósi Csaba úgy ismeri Sáncot, mint a tenyerét: nincs a városrésznek olyan rejtett zuga, amit gyerekkorában ne térképezett volna fel a barátaival. Persze, tegyük hozzá, Sáncban sem állt meg az idõ: sokat változott az alatt a két emberöltõ alatt, amióta a Mosdósi család ott él.

Egy fából készült dobozkával, benne fényképek garmadájával vár minket a Mosdósi házaspár. Számtalan emlék köti õket Sánchoz: bár Panni eredendõen nem idevalósi, az akkoriban messze földön híres sánci búcsúk egyikében ismerkedett meg Csabával, aki itt látta meg a napvilágot.

– A szüleim 1956-ben költöztek Sáncba, én nem sokkal késõbb, 1957-ben születtem – meséli Csaba. – Az utóbbi évtizedekben a városrész lakói szinte teljesen kicserélõdtek, de lettek új utcáink is, valamint egy templomunk, és akkor a Csónakázó-tóról még nem is beszéltem. Azelõtt a helyén egy hatalmas mezõ terült el, talán nem is telt el úgy nap, hogy ne barangoltuk volna be. Ez volt a legkedvesebb idõtöltésünk, imádtuk járni a természetet.

A sánci gyerekek azért más módon is feltalálták magukat. A nagyobb ünnepekkor házról házra jártak, és mindenhol szívesen látták õket. Betlehemeztek, újévet köszöntöttek, húshagyó kedden pedig fakanállal mentek a lyukas fánkért – az asszonyok arra fûzték rá a frissen sütött finomságokat. A jó szomszédi viszonyba néha még egy-egy csínytevés is belefért.

– Azokban az idõkben mindenki ismert mindenkit. Jóformán nem is voltak kerítések a házak körül, csak valamiféle tákolmány vagy egy kis kapu. Húshagyó kedden mi, gyerekek azzal szórakoztunk, hogy kiemeltük ezeket a földbõl, és elrejtettük vagy összecseréltük egy másikkal. Reggel aztán, amikor a férfiak felkeltek, néztek egy nagyot, hogy hova lett a kapu? Volt, hogy a szomszéd utca végéig kellett elmenniük, mire megtalálták, de nem haragudtak érte. Sõt, még ittak is egy pálinkát a másik pórul járt házigazdával, aztán ki-ki hazatért a dolgára, hóna alatt a kapuval.

Munka mindig akadt a ház körül, hol a kertben, hol a haszonállatokkal. Sáncban egyébként olyan sok tehenet tartottak, hogy mindjárt két csordást is fel kellett bérelni a feladatokra. Csaba szívesen emlékezik vissza ezekre az idõkre, amelyekhez épp úgy hozzátartoztak a városrész apraját-nagyját összehozó disznótorok, mint a már emlegetett, augusztus végi búcsúk, vagy a helyiek körében számtalan anekdota bölcsõjéül szolgáló, Szép Ilonka nevû csapszék.

– Sok kedves emléket õrzök errõl a helyrõl, amiket el sem lehet mesélni: át kellene élni – mondja. – Ha fel is merült valamikor a költözés gondolata, csakis azért, mert a gyermekünk már kirepült a családi fészekbõl, kettõnknek pedig túl nagy ez a ház. De õszintén szólva nehezen szakadnék el Sánctól, hiszen mégiscsak ez a szülõföldem: itt nõttem fel, és éltem egész életemben.

Nemes Dóra

Mosdósi Csaba hatvan éve él Sáncban (Fotó: Gergely Szilárd)