„Ezt a napot »Petõfi napjának« nevezze a magyar nép, mert ezt a napot õ állítá meg az égen, hogy alatta végig küzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát elleneseivel. Petõfi merész föllépése nélkül ki tudja meddig elforgatták volna a politikusok a szóbeszéd archimedesi csavarját. Egy reggeltül estig tartó fényes álom volt az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj! Mint két egymáshoz láncolt fegyvertárs, mentünk e nap fátuma elé, Petõfivel.” (1892)

Jókai Mór, a vállt vállnak vetõ forradalmi harcostárs ötven évvel e „fényes álom” után vetette papírra e fenti szavakat, melyben Petõfi napjának nevezi 1848. március 15-ét. Vagyis közel ötven évvel Petõfi halála után mondatik ki egy olyan szentencia, amely azóta történelmi valósággá vált - szinte testé lesz, akár az Ige - közös hagyományunkban, tudatunkban és lelkünkben. Csak ötven évvel a forradalom után válik egységessé egy kép, amely Petõfi helyét, sorsát és alakját kijelöli nemzeti tablónk egy kiemelt pontján, jól láthatóan, világos kontúrokkal, eposzi hõsként, természetesen talapzatra állítva. Mindez azt sugallja, hogy eladdig ez a kép nem volt ilyen vitathatatlan, Petõfi arcéle nem formálódott meg évtizedekig - majd pedig egyszer csak ott áll elõttünk, ötven évvel késõbb! kimondatva, hogy a forradalom maga Petõfi. Mindez a várakozás, több évtizedes bizonytalan kimondatlanság, alakjának elhelyezési kísérletei a történelem lapjain, nemzeti költõvé formálásának ellentmondó ecsetvonásai mind-mind azt látszik felmutatni, hogy addig nem feltétlenül volt Petõfi napja március 15. Nem õvele azonosult forradalmunk, csak annak emlékezetkultúrája kialakulásakor, vagyis a forradalom és szabadságharc résztvevõinek, szereplõinek és túlélõinek elmúlásával, a szemtanúk szemeinek lezárta után. Ekkor viszont végleg összeforra költõi életmû, az emberi élete (és dicsõ halála) és a magyar történelem egyik kiemelkedõ eseménye egy szimbólummá, hogy tovább élje életét bennünk, létrehozva az önmagunkról alkotott kép egy fontos darabkáját: mi is képesek vagyunk fellángolni, akár egy fáklya; nem tûrjük a rabigát; mások szerint birkaként lóg a fejünk, de egyszer csak felemeljük azt még a legnagyobb birodalmak ellen is (sõt, szinte kizárólag a világ aktuális legnagyobb birodalmai ellen tesszük mindezt); fellángolásaink valóban tûzként lobbannak, így az elporlás, a nagyszerû halál a kizárólagos sorsunk a gyõzelem híján.

Csak a szoborrá formáló akarat és szellem tette lehetõvé, hogy Petõfi egységes alakként válhasson a részünkké. Azonban ezt az egységet a történelem és a politika nézõpontja és keze munkája alakította ki; vagyis azt a Petõfit, akit jól ismerünk sok-sok ellentmondás és összetettség, ambivalencia és sokféleség elemeibõl gyúrta össze a nemzeti tudat, elvonva sok-sok lényegi elemet, vonást és grimaszt egy zseniális ember arcvonásaiból. Mert amúgy legalább két Petõfi létezik. Vagy sokkal több. Rengeteg Petõfi: például a Költõ, akiszinte évente arcot és ars poétikát váltott. Úgy indul mint egy divatköltõ, majd - Margócsy István Petõfi-kutató szavait citálva -:„rögtön két olyan, teljesen különbözõ mûvel ijeszti meg a közönséget, mint A helység kalapácsa meg a János vitéz. Aztán fél év múlva kiadja a Cipruslombokat, amelyeknek semmi közük a tréfás bordalköltõ legény imágójához. Aztán megírja a vadromantikusnak tekinthetõ Felhõk ciklust, utána pedig azokat a gyönyörû tájleíró költeményeit, amelyek nem is emlékeztetnek a Felhõkre. Majd egyszer csak elõpattan a forradalmi lázító szerepében, jóllehet 1847 elõtt egyértelmûen politikainak nevezhetõ költeményt szinte nem is írt. Fél év múlva jön az Apostol, ami õrjöngõen más típusú költészet, mint a Lehel vezér nyugodt, hagyománykövetõ és hagyományteremtõ epikája. Nagyon jellemzõ a szélsõséges gesztusaira, ahogy a csatadalok között egyszer csak megírja az Itt van az õsz, itt van ujra címû tündérszép, halvány elégiát.”

Az ellentmondásos költõi ars poétikát szinte képtelenség egy egységes szellemi út, egy cél felé irányuló költõi akarat lenyomataiként értelmezni. A legszélsõségesebb témák a mûveiben a spektrum két szélén ugrálva, egészen vad szélsõséges gondolatok cikázása elégikus szépséggel váltakozva.Teljesen ellentétes magatartások egyesülnek textuális alakjában. Nincs egységes Költõnk. Akinek nincs egyenes ívet befutó útja sem az életében: végeláthatatlan kacsaringó az életrajza, amely minden magyar gyermek kobakjában ott lapul. Mint egy perpetuum mobile, örökmozgóként rója az utakat, állomások felfûzhetetlen soksága villódzik hiperaktív életében, mintha évszázadokat élt volna két és fél évtizede alatt. Miközben szélsõséges költõi sorai mögött egy kevéssé szélsõséges ember él. Akit sokszor nem szeretnek ismerõsei, kiálhatatlannak tartják sokan, barátai eltávolodnak tõle – köztük Jókai egy soha el nem árult veszekedés okán, a szabadságharc teljesen perifériára sorolja, politikai törekvése feledhetetlen kudarc.

Petõfi bonyolult és komplex. Mûvei és élete nem egy ívet jár be, nem egy egységes szellemiség töredékei, alkotásai, személyisége nem a piedesztálra emelt szobor-ság maga. Ebbõl a sokaságból, széttartó elementáris lüktetésbõl farag mégis egységes szobrot az utókor. Akár a vérzivataros, ellentmondásos és kibeszéletlen történelmünkbõl. A történelmi nézõpont, a nemzeti tudat megalkotja Petõfit, akinek életmûve, lírája és epikája összeforr élete kacskaringóival, hogy a nagy napban összeálljon a KÉP, megszülessen az egység, amely a halálával, hõsies szembenállásával, a lovasok elleni esélytelen küzdelmével, eltûnt testével simára gyalulja a sokaságot. Megszületik Petõfi, amikor eltûnik. Értelmet talál minden részlete. Eggyé válik a hangjával, versei sorával, a Talpra magyarral, az utolsó napjával.És március 15-tel. Az õ. Minden ellentmondásával így e nap a Nap nekünk is örökké. Megszületik a cselekvõ alak, aki képes túllendíteni önmagunkon, mert magyarázattal szolgál minden hibánkra, problémánkra, ambivalenciánkra, hazugságunkra és örömünkre. A történelmünkre, annak minden homályosságával és titkaival. Petõfi mi vagyunk. Õ az életünk rögösségén túllépõ esély maga, a túllendülés, a magunk fölé növekedés. Õ az egység, és a létezésünk értelmébe vetett hit. A magyarság. Ezt hívjuk Hõsnek. Õ Petõfi.

A szerzõ esztéta, óraadó egyetemi oktató