„Az a zászló, amelyet nem tisztelnek a katonák, amelynek nem adnak tiszteletet a civilek, nem zászló többé, csak bot és vászon, semmire sem jó” – írta köszöntõjében Hende Csaba honvédelmi miniszter két esztendõvel ezelõtt, mikor elsõ alkalommal ünnepeltük meg, mi, magyarok, a nemzeti összetartozásunk legfontosabb jelképeit, a magyar címert és a nemzeti lobogót. Ez a nap azóta – és remélhetõleg, immár örökre – a magyarok jelképeirõl és összetartásáról szól.

„Piros, fehér, zöld, ez a magyar föld” – ez az elsõ, gyermekkori emlékem a magyar nemzeti lobogóval kapcsolatosan. És azóta is, ha meglátom valahol lobogni ezt a zászlót, tudom, ott honfitársakra, magyarokra találok. És ez jó érzés. Összetartozást sugall. Már évszázadok óta. Elõször az 1848-as, áprilisi törvények XXI. törvénycikkében rendelkeztek róla õseink:

1. § A nemzeti szin, és ország czimere õsi jogaiba visszaállíttatik.

2. § Ennélfogva a háromszínû rózsa polgári jelképen ujra felvétetvén, egyszersmind megállapittatik, hogy minden középületnél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czimere használhassék. - Egyébiránt a kapcsolt Részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország szinei és czimere mellett, saját szineiket és czimerüket is használhassák.

A forradalom elsõ heteiben a magyar nemzeti jelképekrõl az újságban külön magyarázó beszámolót jelentetett meg Arany János, aki joggal panaszkodottarról, hogy azegyszerû nép bizony tudatlan, és többségükkel a piros-fehér-zöld színeket 1848 tavaszán kellett megismertetni, sõt, még azt is meg kellett magyarázni sok esetben, melyek a nemzeti színeink és mit jelent a nemzeti zászló.

Addig, és a forradalom eltiprása után is a Habsburgok fekete-sárga színeit erõltették, nem csoda tehát, hogy az 1848-as szabadságharcosok egyik fõ követelése volt, hogy a középkorból származó nemzeti színeink a régi jogukba visszaállítassanak. Hiába gyõzték le – idõlegesen – dédapáinkat az osztrákok, az erõt, hûséget és reményt szimbolizáló piros-fehér-zöld lobogót többé már nem lehetett eltiporni. Azóta eltelt majd két évszázad, de a magyar nemzeti színek ugyanezek maradtak.

Az Orbán-kormány kezdeményezésére az Országgyûlés 2014 decemberében döntött úgy, hogy örök emléket állít mindazoknak, akik e zászló alatt harcoltak a magyar szabadságért, vagy magyarságuk miatt szenvedtek hátrányt:

Az Országgyûlés, fejet hajtva mindazon emberek, közösségek és emlékük elõtt, akik e zászló és címer alatt harcolva életüket, szabadságukat adták a magyar nemzetért, vagy e zászló és címer tisztelete miatt szenvedtek bármilyen sérelmet vagy hátrányt, Magyarország zászlaja és címere iránti tisztelettõl vezérelve, megbecsülésének kifejezése érdekében a nemzeti színrõl és ország címerérõl szóló 1848. évi XXI. törvénycikk elfogadásának emlékére, március 16. napját a magyar zászló és címer napjává nyilvánítja.

Az Alaptörvény által (az „I” cikkelyében) pedig már korábban, még 2011-ben „kõbe vésetett”:

„Magyarország címere hegyes talpú, hasított pajzs. Elsõ mezeje vörössel és ezüsttel hétszer vágott. Második, vörös mezejében zöld hármas halomnak arany koronás kiemelkedõ középsõ részén ezüst kettõs kereszt. A pajzson a magyar Szent Korona nyugszik.”

„Magyarország zászlaja három, egyenlõ szélességû, sorrendben felülrõl piros, fehér és zöld színû, vízszintes sávból áll, amelyben a piros szín az erõ, a fehér szín a hûség, a zöld szín a remény jelképe.”

„Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz címû költeménye Erkel Ferenc zenéjével.”

Dr. Papp Attila