Mikor gondoljunk rájuk? Frontra indulásuk, az orosz támadás kezdete, hazaérkezésük napja vagy halottak estéje legyen az alkalom? És hol? Ha sírjuknál nem tudunk – sokezer kilométer választ el tõle – a felsõtemplomi emléktábla, a Széchenyi téri kõ, a temetõi kopjafa vagy kõkereszt elõtt? Kivel? Az egyre fogyatkozó doni bajtársakkal, hadiárvákkal, honvéd hagyományõrzõkkel? A Piarista Iskolával, amely mások feledékenységét is jóváteendõen fölvállalta? Diákjai közül sokan ott maradtak. Közülük egy túlélõ, a Volt egyszer egy életünk szerzõje, Bátki József a közeli napokban, november 13-án tölti be 90. évét. Áldozatkész hazafiságot örökíthet át ez a tragédia. A 2. magyar hadsereg - benne városunkból a 9-es tüzér-, a 7-es és a 47-es gyalogezred - 1943. évi doni katasztrófájáról parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes írta: Napóleon hadseregének sorsa elért bennünket. Miért? Ízléstelen lenne ezekben a napokban ítélkezni. Messze vannak, nem csak térben és idõben, hanem téren és idõn is túl. Szerencsés, aki ismeri dédszüleit. A két háború milliót meghaladó magyar áldozatának már egyre kevesebb olyan hozzátartozója él, aki emlékezhet hangjukra, vonásaikra. Mégis tartjuk a kapcsolatot. A temetõben az elsõ háborús betontömbökre gondos kezektõl kerül mécses, virágszál. A második világháború sokáig elhallgatott hõsi halottai iránti mulasztást is törlesztenünk kell. Hiszen õk ránk, kései utódokra is gondoltak, mikor –esküjükhöz híven – kötelességüket teljesítették.