A Deák téren két, bronzba öntött alak áll minden percben tettre készen: egy névtelen baka és Petõfi Sándor. A szobor északi oldalára rögzített táblán a „48-as honvéd gyalogezred emlékmûve” felirat olvasható. Joggal gondolhatná ez alapján bárki, hogy az alkotás a március 15-i eseményeknek állít emléket, ám a táblán szereplõ megnevezés téves, és a 48-as szám sem évet, hanem hadrendi számot jelöl.

Az elsõ világháborús katona ugyanabban a császári-királyi (vagyis nem honvéd) regimentben szolgált, mint 75 évvel korábban Petõfi Sándor. Tehát Kisfaludi Strobl Zsigmond szobra nem annyira a Költõt vagy a Forradalmárt, mint inkább a 48. gyalogezred közlegényét ábrázolja.

Petõfi, azaz akkoriban még Petrovics Sándor 17 éves sem volt, amikor helyét keresve a világban, idõsebbnek adta ki magát, és önként jelentkezett katonának Sopronban. Mindössze két évig volt közlegény: lelkileg és testileg összetört, törzskönyve szerint „teljes rokkantként, saját kívánságra” leszerelték. A császári-királyi 48. gyalogezred késõbbi, „zöld hajtókás, sárgapitykés” katonái azonban büszkék voltak arra, hogy egy alakulatban szolgáltak a neves elõddel, a katona-költõvel.

A közös 48. gyalogezred történetével a kanizsai származású történész, Hegedûs András is részletesen foglalkozott. Tanulmányából kiderül: az egység 1798-ban alakult meg Veronában, három magyar gyalogezred IV. zászlóaljának egyesítésével; az átszervezõdést egyfrancia katonai offenzíva lehetõsége indokolta. Az újonnan megalakult, és meglehetõsen eklektikus gyalogezredet a néhány évvel korábban megüresedett 48. hadrendi számmal látták el.A katonák magukat egymás közt csak „48-asoknak” hívták…

A gyalogezred egyik kiegészítési körzete a kezdetektõl fogva Zala volt, 1860-tól már egyedül ez a megye fedezte a létszámszükségletet – írja Hegedûs. A nagykanizsai jelenlét azonban három évvel korábbra tehetõ, amikor Kanizsa lett az ezred egyik zászlóaljának az állomáshelye. A kiegyezést követõen szintén itt mûködött az ezred kiegészítõ parancsnokság egészen az elsõ világháború végéig.

Az ezred második zászlóalja már Nagykanizsán állomásozott, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. Az elsõ világháború kirobbanásakor az ezredtörzs a harmadik és a negyedik zászlóaljjal együtt fokozatosan Nagykanizsára települt át, két héttel késõbb pedig a császári-királyi 48. gyalogezred és a kanizsai 20. honvéd gyalogezred letette közös, ünnepélyes esküjét. Elsõ ütközetük 1914. augusztus 23-án, Krasznikban volt, amikor az osztrák csapatokkal visszaszorították az oroszokat egészen Lublinig.

Az ezred 1918 novemberében tért haza Nagykanizsára, a 20-asok és a 48-asok története azonban különös módon csakhamar ismét ketté vált. Kunics Zsuzsa a Deák tér történetét ismertetõ tanulmányában ír arról, miként állítottak végül két szobrot az elsõ világháborúban elesett magyar hõsök emlékére, holott eredetileg egyetlen, monumentális emlékmû felállításáról volt szó.

– Míg ment a tervezgetés, a néhai honvédek bajtársai és családtagjai adományokat gyûjtöttek és kiírtak egy szoborpályázatot, amelyet Hybl József nyert meg „Dalolva mentek csatáról csatára” jeligéjû alkotásával – mondja a történész. – A szobrot 1930. június 1-jén avatták fel az Erzsébet téren, ezzel a közös emlékmû terve meghiúsult.

„Vajon a 48-asok más halált haltak?” – visszhangozta a lakosság jogos kérdését akkoriban a Zalai Közlöny: a honvéd szobor leleplezése után mind sürgetõbbé vált a császári-királyi 48. gyalogezred emlékmûvének elkészítése, amellyel Kisfaludi Strobl Zsigmondot bízták meg. Az alkotó – a közös szolgálati hely okán – a gyalogezred elsõ világháborús katonáját Petõfivel együtt örökítette meg.

– Az alapkövet a kraszniki csata húszéves évfordulóján tették le, az avatás pedig szeptember 2-án történt – fogalmaz Kunics Zsuzsa. – Az emlékmû legutóbbi felújításakor –éppen két hónappal a kraszniki tûzkeresztség századik évfordulója elõtt – egy fém- és üveghenger került elõ a szobor talapzata alól. Az idõkapszulában egyebek mellett a gyalogezred jelvényét, korabeli pénzérméket, és az „Utolsó ezredparancsot” találtuk, amely a volt bajtársakat hívta az avatásra. Ezeket a tárgyi emlékeket, a restaurálásukat követõen, tavaly tavasszal a Thúry György Múzeumban is kiállítottuk.

Mára Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotása legalább annyira Petõfi-szobor, mint elsõ világháborús emlékmû: az évtizedek alatt hagyománnyá nemesült, hogy március 15-én papírkokárdák és -zászlók, valamint koszorúk sokasága öleli körbe a szobrot. Kunics Zsuzsa emlékeztet rá: a Deák tér egy másik okból is méltó helyszíne az 1848/49-es megemlékezéseknek, bár errõl kevés szó esik.

– A pesti forradalom híre pár nappal késõbb érte el Nagykanizsát – magyarázza. – Március 19-én a megyében egyedült itt tartottak demonstrációt és nagygyûlést. Négy órától a Felsõtemplom elõtt gyülekeztek a kokárdás emberek, és szónokok hirdették az eddig elért eredményeket. Másnap megszületett a városi tanács kiáltványa, a „kanizsai 12 pont”, amelyben a tizenháromezres város kívánságait fogalmazták meg, amit aztán elküldtek a környezõ nagyvárosokba és az országgyûlésnek is.

Nemes Dóra

Kunics Zsuzsa: A Deák tér egy másik okból is méltó helyszíne az 1848/49-es megemlékezéseknek (Fotó: Jancsi László)