Tegnap írtam – egy 19. századi krónika lapjairól idézve – Erdélyrõl néhány gondolatot, amit ma folytatnék, illetve zárnék le, hogy „kerek legyen a történet”, ahogy mondani szokták. Erdélyország „régi jó történetérõl” találtam néhány érdekes momentumot, amikor a Kárpátok bércei között a harcos és vad „Dákusok és Géták” hadakoztak a hatalmas Rómával…

Krisztus születésének táján „Erdélyországot Dákusok és Géták birták, igen hadakozó, kegyetlen nemzet, mint Ovidius írja: Nulla Getis toto gens est truculentior orbe – Nincs e földön kegyetlenebb nemzet a Gétáknál.”

Erdély térsége a Géták miatt, sokáig veszélyes volt még a hatalmas Római Birodalom számára is: „Ezek, minekelõtte a rómaiak hatalmába estenek, gyakran háborgatták vala õket. Mert valamikor a Duna befagyott, azon nagy sereggel általmenvén, Moesiának és Pannoniának földét szörnyüképen pusztították. Kivált Cotizó fejedelem ugy megijesztette Rómát, hogy az akkor élõ Horatius ily siralmas panaszra fakadna: Pene occupatam seditioni busdelevit urbem Dacus – Csaknem elpusztitotta Dácus a zenebonás Róma városát.”

Krisztus kereszthalála utáni évtizedekben folyamatos volt a háborúskodás a Kárpátok hegyei között: „Domitziánus római császár fegyvert fogott ugyan ellenök, és szándékozott õket megzabolázni, de majd egész serege a dákusoktól megverettetvén, kényteleníttetett esztendõbeli adónak fizetése mellett békeséget kérni 88-dik esztendõben.”

Aztán jött az a római császár, akirõl a románok nemzeti himnuszukban is megemlékeznek: „Végre Trajánus, római császár, Krisztus születése után 102-ik esztendõben nagy készülettel a dácusok ellen menvén, õket igen megalázta. Mert Decebalus nevü királyukat egész seregével megverte, annak fõvárosát, Sarmizagethuzát az országgal együtt elfoglalta, és oda új római lakosokat küldvén, a királyi várost Ulpia Trajánának nevezte.” A fõváros romjai ma Hunyad megye Hátszegi járásában, Várhely település szélén találhatóak, Romániában.

Mikor megindult a népvándorlás, a rómaiak az állandó támadások miatt kiürítették a területet, és átköltöztek a mai Szerbia és Bulgária térségében fekvõ provinciájukba: „Kevés idõ mulva Gallienus, római császár idejében, a Góthok és Sarmaták az északi tartományokból kijövén, a Dákusokkal és Gétákkal szövetkezvén, a rómaiakat Dácziában annyira háborgatták, hogy ott csendes lakásuk nem lehete. Mely okra nézve Aurelius, római császár 274-ben a római vitézeket onnan Moesiába általköltöztette, a kik ott megmaradtak, idõvel elaljasodván, oláhokká lettenek, kik magukat ma is rómaiaknak (Romuny) nevezik.” Innen származtatják magukat a románok…

Aztán Erdély térsége a népvándorlástól folytonosan érintett helyszínné vált: „Birták a Góthok, Gepidák és egyéb nemzetek Dácziát békességben mindaddig, míg nem a Kúnok Szittyaországból kijövén 376-ban, azokat részszerint a Dunán általhajták, részszerint meghóditák, és Dácziát a szomszéd-tartományokkal együtt elfoglalák.” Aztán jöttek Attila hunjai, majd az avarok, és végül mi, magyarok ereszkedtünk le a Kárpátok lejtõin: „Kik is mit cselekedtek Attila király alatt, hogy jöttek idõvel helyökbe a Várkunok (Avaresek) s ezek után a Magyarok, mint foglalták el és osztották fel Dácziát és Pannoniát.”

Sok évszázad telt el I. István uralkodása óta, de egy nem változott: Erdély északi és középsõ része mindig is székely és magyar maradt: „Elsõ István király Gyulát, az erdélyi fejedelmet meggyõzvén, Erdélyt a magyar koronához foglalta 1002-ben, és az idõtõl fogva a magyar királyok birták bizonyos fõtisztek, vagy erdélyi vajdák által, Zápolyai János, magyarországi király haláláig, mely történt 1541-ik esztendõben. Annak halála után kivánván Izabella, vagy Erzsébet, özvegy királyasszony, a kötés ellen is, kisded fiának, ifju Zápolyai János Zsigmondnak, az országot megtartani. Elsõ Ferdinánd, Magyarország királya ellen kihivta segitségre Szolimán török császárt, mint tutorát, de nagy kárával: mert Szolimán Buda alá jövén nagy sereggel, Izabellát fiával együtt Erdélybe küldötte, Budát pedig az országnak nagy részével maga részére elfoglalta 1541-ben.”

Ekkortól lett Erdélyország különálló fejedelemség, de lakosságának nagy részét továbbra is magyarok, székelyek és szászok alkották: „Igy elszakadván Erdély a magyar koronától, az idõtõl fogva különös fejedelmek és vajdák által sok változások között igazgattatott, egész I. Leopold király idejéig, ki a törököt Bécs alatt megvervén, nem csak Magyarországnak nagy részét, hanem Erdélyt is ujra elfoglalta, és a magyar koronához szerencsésen visszakapcsolta 1687-dik esztendõben.”

Vagyis a török kiûzésével egyidõben, I. Lipót a Magyar Szent Korona országai közé visszavezette Erdélyt, amely az igazságtalan trianoni békediktátumig magyar föld volt…

Dr. Papp Attila