1988-ban születtem, abban a kórházban, ahol most is dolgozom. Gondolkoztam azon, hogy elkezdjem-e az egyetemet, vagy dolgozni menjek. Az utóbbi mellett döntöttem és egyetem helyett inkább eljöttem a kórház kartonozójába dolgozni. Ez az év nagyon hasznos volt, mert megtanított egyrészt arra, hogy a saját munkaügyeimet hogyan kell intéznem, hogy mûködik a bürokrácia, másrészt nyomatékosította bennem, hogy soha ne nézzem le a kevésbé becsült foglalkozásokat, akár beteghordó, kartonozó, egyéb adminisztratív munkát végzõ embereket. Nem is tehetem, mert munkájuk igenis számottevõ a közös cél elérésében.

Tanulmányaim hatodik éve volt szerintem a legérdekesebb. Betegágynál, betegek között kellett a tanultakat felfrissíteni, alkalmazni és rengeteget tanulni a gyakorlatban is. Ez egészen más volt, nem könyv-ízû, nem pusztán a vizsgákra kellett tanulni, hanem közvetlenül a betegekért. Tudtam mi a fontos, mi nem, megtanultam végre szelektálni. Ez nagy élmény volt, végre láttam értelmét a sok tanulásnak. Nagy szavaknak tûnhet, hogy sokat kellett tanulni, meg szenvedni, pedig ez olykor csak egy kis mozdulat, vagy szimpla összefüggés elsajátítását jelenti, amit viszont sajnos gyakran az oktatásra hivatott személyzet kis létszámából, energiahiányából következve vagy egyéb más okból nem volt hajlandó megosztani velünk.

Diploma után haza akartam jönni, így a Kanizsai Dorottya Kórházba jelentkeztem. El kellett döntenem, milyen szakterületet válasszak. Altatóorvos legyek-e, mint egyik volt osztálytársam (Imreh Andris, aki szintén itt van Kanizsán az intenzív osztályon) vagy más. Olyat akartam választani, ami látványos, ami mérhetõ, látható, amit jobban a kezemben tarthatónak érzek. Így pl. egy törött csont helyrerakása, monitorozása a röntgen felvételen, operálása közelebb állt hozzám. Nagykanizsán dr. Brünner Szilveszter fõigazgató (aki aneszteziológus is) megkérdezte, hogy mi akarok lenni, miközben az anesztet méltatta, milyen jó a mûszerezettség, nyugati színvonal, és egyebek, akkor oldalt néztem s észrevettem a sarokban egy páfrányt, aminek úgy láttam, le volt törve a levele. Jelzésszerûnek tartottam a látványt, s azt gondoltam magamban, a traumát kell erõsíteni, s bár akármelyiket választom, érdeklõdésem megmarad a másik szakma iránt, esetleg 2. szakvizsgának is választhatom.

A teljes Interjú dr. Madarász Szilveszter traumatológus-ortopéd rezidenssel itt olvasható, egykori osztályfõnöke, Kanizsainé Rezsek Mária tanárnõ beszélget a piarista öregdiákkal.