ISTEN VELED HAZÁNK! Ezen a feliraton akadt meg a szemem a minap, mikor a felvidéki magyar kitelepítések fotóanyagát tanulmányoztam át. Közel 80 ezer magyar embert üldöztek el otthonából, hazájából a csehszlovákok, amely gonosztettnek kezdõnapja 1947. április 12-e volt.Sokáig emlékezni sem volt szabad rájuk, mígnem a magyar Országgyûlés 2012 decemberében a magyar lakosság Felvidékrõl való kitelepítésének kezdõnapját, április 12-ét emléknappánem nyilvánította.

Nem kellenek nagy szavak: gondoljunk csak bele, az ember egy-egy hosszabb, de még rövidebb utazás, vagy akár a munkába menet elõtt is kimegy a kertbe, és megsimogatja az éppen virágba borult cseresznyefát, megdögönyözi a kutyust, és megnézi a paradicsompalántákat is. Hetven évvel ezelõtt, sok ezer felvidéki magyar ezen a napon utoljára mehetett ki a szeretett kertbe…

Nem is írom ezt így tovább, mert épp, csak belegondolok, és szinte elszédülök, hogy nekem kellene utoljára kimenni a kertbe, elbúcsúzni… Inkább csak a tényeket: batyu a vállra, csak amit elbírsz, mert minden mást elkoboztak a csehszlovákok, sorakozó és indult gyakran egy egész utca az adott település vasútállomására. Marhavagonok várták õket, amelyeket a deportáltak maguk díszítetek és iratoztak fel a legfájdalmasabb szavakkal a világon: ISTEN VELED HAZÁNK! És Isten veled öreg kutyám, Riska tehén az istállóban, aki mindennap friss tejet adtál, és Isten veled cseresznyefa, amely árnyéka alatt nyaranta összeült egy-egy ebédre az egész család, és Isten veled veteményes, gyönyörû tulipánok, szõlõlugas, és minden, ami a Felvidéken magyar volt, és a miénk, a magyaroké volt. Még most is összeszorul az ember szíve, ha mindebbe belegondol, mi volt, mi lehetett ott akkortájt.

A gyalázatos Benes – rendeletek lehetõvé tették a magyarok földjeinek elkobzását, elbocsátásukat állásukból, hivatalos nyelvhasználatuk és kulturális egyesületeik betiltását. Kiûztek 36 ezer, 1938 elõtt magyar állampolgárságú embert, internálták a pozsonyi, a kassai, a komáromi magyarokat, lakásaikat pedig elkobozták. Beindult ugyanakkor a „reszlovakizáció”, ami lehetõséget adott a magyaroknak a kisemmizéstõl és a deportálástól való megmenekülésre, szlovák hivatalos szóhasználat szerint: „az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak az anyanemzethez való visszatérésre”. Akkor, ha kérvényt adnak be azért, hogy szlovákokká lehessenek… Ennek során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, és a hatóságok utóbb 327 ezret szlováknak is nyilvánítottak közülük.

A nemzetközi közvélemény számára „lakosságcserének” kozmetikázott Benes – féle gonosztett 1947. április 12-én kezdõdött és 1949. június 5-én fejezõdött be: a vasúti szerelvények az elsõ idõszakban naponta szállították a kijelölt családokat Magyarországra. Az egyezmény szerint a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át, amennyi szlovák önként távozott Magyarországról. Az önkéntes áttelepülésre 59 774 magyarországi szlovák jelentkezett, a Felvidékrõl mégis 76 616 magyart telepítettek át Magyarországra. Csehszlovákia még arra is jogot szerzett, hogy egyoldalúan áttelepítse a szlovák népbíróságok által háborús bûnösnek minõsített magyarokat: a listára összesen 181 ezer magyar neve került fel. Kártalanítás, bocsánatkérés, megbánás azóta sem történt. Csak az akkor kisiskolás korú, ma már nagypapák és nagymamák emlékeznek szomorúan arra a felvidéki kertes házacskára, Riska tehénre, az imádnivaló kutyusra, és arra a fiatal, virágba borult cseresznyefára…

Dr. Papp Attila