A Kanizsa kiderítette: Hella Ferenc református lelkész és Szûcs Imre, a Felsõtemplom plébánosa is versrajongó. Sõt, annak idején versenyekre jártak, díjakat is nyertek, s a mai napig sûrûn emelnek le egy-egy kötetet könyvespolcukról. Minderrõl a Kanizsa TV Kanizsa Cafe címû mûsorában vallott a két egyházi személyiség a költészet napi adásban.

Hella Ferenc érmihályfalvi gyermekkorában zárta szívébe a lírát, s úgy általában az irodalmat. Kilencedikesként tagja lett iskolája színjátszó körének, amely A helységünk kalapácsa címû darab bemutatójára készült éppen akkor. Újoncként egymondatos szerepet kapott, de a sors úgy hozta, hogy a fõhõs kiesésével végül õ játszhatta a fõszerepet. Késõbb a Liliomfi Gyurijának is a bõrébe bújhatott, s rendszeresen járt versenyekre – nem is eredménytelenül. Azt mondja, nagyon sokat tanult abban az idõben a versekrõl, a szövegmondásról, a jó elõadásmódról, aminek most, hivatásában is hasznát veszi.

Egyik kedves költõje Dsida Jenõ, akihez, ha picit áttételesen is, de személyes élményei kötõdnek.

- Teológus korunkban, amikor szintén mondtunk verseket, vállaltunk ételkihordást idõseknek – fogalmaz a református lelkész. – Mi néhányan György Mária néninek segítettünk ezzel. Róla tudni kell, hogy édesapja volt Kolozsvár egyik leghíresebb versmondója, aki jó barátságot ápolt Dsidával, így sok közös történetüket hallottuk, és így ránk is hatott az a lelkiség.

Szûcs Imre atyába a betû szeretetét édesanyja plántálta, aki sokat olvasott fel neki, s nagyapja kitûnõ, ízes meséire is szívesen emlékszik. Neki is meghatározó volt gyermekként egy színdarab: az iskolában a Koldus és királyfit mutatták be, amelyet a számtan-mértan tanár úr tanított meg nekik. Az elõadásban az intézmény minden(!) diákja szerepelt, Szûcs Imrének a királyt kellett megformálnia.

Középiskolásként pedig történelemtanára inspirációjára és segítségével készült számtalan versmondó versenyre, ahonnan rendre dobogós helyezésekkel tért haza Balaton-parti szülõfalujába. Nála – azóta is – Arany és Petõfi visz mindent.

- No meg a zsoltárok – teszi hozzá -, vagyis Dávid gyönyörû költeményei, amelyek között minden élethelyzetre, napszakra talál az ember érvényeset. Ezeket ma is szívesen olvasom, tanulmányozom.

A plébános úgy fogalmaz: a magyar versek erõsítik a nemzettudatot, és sok közülük közelebb visz Istenhez.

- Néha úgy érzem, belõlem, belõlünk szól az a néhány sor – jegyzi meg Imre atya, amivel egyetért Hella Ferenc is, aki Reményik Sándor Pilátus címû versét tartja a szívéhez legközelebb állónak, s idézi is: „E négy betû az én becsületem./ Hadesre! ez a négy betû marad!/ Ha alá kéne temetnem e várost,/ Rómát, az Imperatort, magamat:/ E négy betû az én becsületem!!”

- Istenes versekbõl egyébként óriási a felhozatal – fûzi tovább a gondolatot Hella tiszteletes. - József Attila és Ady költeményeiben például megjelenik a mindenkori ember Istennel való kapcsolata, a vívódás, a folytonos távolodás-közeledés. Adyról feljegyezték, hogy egyszer eldobta a Bibliát, de mégis úgy halt meg, hogy ott volt vele. A mindenkor vívódó ember szeretne Istenhez tartozni, de azt érzi, õ annyira bûnös, hogy nem kell neki. Erre a válasz nagypéntek: Isten odaadta egyszülött fiát, az Úrjézust.

Értünk és nekünk.

Péter Árpád

Verses lelkülettel: Hella Ferenc és Szûcs Imre a stúdióban (Fotó: Jancsi László)