Kitûnõen rajzolt, az élete során 150 népdalt jegyzett le, egy idõben pedig szobrásznak készült – végül a nemzet egyik irodalmi óriása lett, akinek nemrég a walesi Montgomeryben posztumusz díszpolgári címet adományoztak. A kétszáz évvel ezelõtt született Arany Jánosról Márkus Ferenccel beszélgettünk.

Mindazt, ami az életbõl hiányzik – azt a bizonyos esszenciát – csak egyetlen dolog képes pótolni: a mûvészet. Erre példa Arany János egész élete és munkássága, amit különös módon látszólagos ellentétek sokasága szõ át, gyerekkorától fogva.

– Idõs szülõk tizedik fiaként jött a világra – kezdi a nyugalmazott irodalomtanár. – Embert próbáló volt a szegénység, amiben nevelkedett, ezzel szemben a gyermeki lélek páratlan gazdagságról árulkodott. Az öreg Arany úgy tanította írni-olvasni a fiát, hogy a hamuba rajzolta neki a betûket. Aztán nem telt el nap mese nélkül sem: volt mibõl válogatni, a Nagyszalonta környéki legendárium kiapadhatatlan forrása volt a régmúlt történeteinek.

Ezeket késõbb a személyes olvasmányélmények váltották: Gvadányit, Hallert, Csokonait olvasott, figyelme pedig egyszer s mindenkorra a múltra szegezõdött.

– Falta a könyveket, és õ maga is rendületlenül írt – mutat rá Márkus Ferenc. – Ez akkor sem változott, amikor 14 évesen munkába állt, hogy elõteremtse a napi betevõre valót, és támogassa az életben megfáradt szülõket.

Arany segédtanítónak szegõdött, de feladata nem merült ki az ifjúság nevelésébõl. Reformátusként gyülekezeti szolgálatot végzett: a templom környékén és a temetõben is segédkezett. Sokat dolgozott, munkatempója és -bírása azonban a pályája végén sem csökkent, pedig akkor már megengedhette volna magának a kényelmet.

– A Magyar Tudományos Akadémia titkáraként jegyzõkönyveket körmölt, leveleket címzett meg, mégis maradt arra kapacitása, hogy – Szerb Antal tanulmánya szerint – 16 kötettel gyarapítsa a magyar irodalmat. Nemcsak verset írt: levelezései, tudományos szándékkal megírt dolgozatai szintén jelentõsek voltak.

Költõi pályára a reformkorban lépett, amelynek termékenységét a világosi fegyverletétel szakította meg. A forradalom és szabadságharc elbukása az egész nemzetet pesszimistává tette. A veszteséget nap mint nap érzékeltetõ, nyomorúságos légkör dacára Aranyban megfogalmazódott: bármilyen terhet is rak rá az élet, talpra kell állnia.

– Azért az eszményi életért küzdött, amelyet ifjú korában a Toldiban megírt – mutat rá Márkus Tanár Úr. – Amikor például az osztrák birodalmiság és a germanizálás nyomása alatt csak németül lehetett ügyeket intézni, õ a Toldival piedesztálra, sõt, az égbe emelte a magyar nyelvet. Ettõl függetlenül a fájdalom ezekben az években végérvényesen gyökeret eresztett benne.

Márkus Ferenc szerint az Arany János-i életút látszólagos ellentmondása az is, hogy a kifejezetten epikusként induló szerzõben az ’50-es évekre felülkerekedett a személyes hangvételû és szenvedélyes líraiság.

– Ugyanígy egyszerre jellemezte a hihetetlen formai gazdagság, és a sokszínûség ellenére is kerek egész, kompakt tartalom. Ez abból a magatartásából is fakadt, amivel az új irányzatok, valamint a történelmi örökség felé fordult. Arany azt mondta: a kettõ nem zárhatja ki egymást, közelíteni, sõt, egymásba kell olvasztani õket. Így jött létre az az aranyi nyelv, amely a Tolditól a balladákon és a személyes líraiságon át egészen a Buda haláláig vagy a Toldi szerelméig vezet – ami bár verses formájú, sokkal inkább regény, mint elbeszélõ költemény. Ahhoz fogható lélekábrázolásról, mint amit Arany vitt véghez, a világirodalomban egyedül Dosztojevszkijtõl olvashatunk.

A nyugalmazott pedagógus szerint az életmû legfõbb tanulsága, hogy bármi történjék is, törekedni kell a tökéletességre és a teljességre.

– Minden tollvonásával azon volt, hogy a dolgokat egymáshoz közelítse, igazítsa – hangsúlyozza Márkus Ferenc. – Arany hitte és vallotta: ha a modernt az archaikussal összeilleszti, s közben úgy él, hogy a szépet, a jót és az igazat képviseli, akkor még egy Világos után is talpra lehet állni. Ennél fontosabb üzenetet talán nem is hagyhatott volna az utókorra.

Nemes Dóra