A fegyveres csoport az elsõ világháborút megjárt tisztekbõl, katonákból, valamint egyszerû civilekbõl, vasutasokból, fõiskolás diákokból, béresekbõl és napszámosokból állt. A szabadcsapat a kommunista Tanácsköztársaság 1919. március 21. napi kikiáltása után egy hónappal alakult meg, elõször néhány tucat fõvel: céljuk Kun Béla és kommunistái elleni fegyveres küzdelem volt.

Majd Horthy Miklós hatalomra kerülése után a „rongyosok” létszáma közel háromezer fõsre duzzadt, és ekkor már a Magyarországtól elcsatolt Sopron és környéke visszaszerzéséért harcoltak. Áldozatos harcukkal agymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Sopron hovatartozásáról végül népszavazás dönthetett.

A Rongyos Gárda elsõ csoportja 1919. április 18. napján állt össze, elnevezését pedig a tagjai partizánszerû öltözéke miatt kapta, ugyanis a „rongyosok” egyszerû, civil ruháikban és a legkülönfélébb kézifegyverekkel harcoltak a reguláris erõk ellen. Tevékenységüket fõként a Dunántúlon, annak is az északnyugati részén, Sopron térségében, és Burgenlandban fejtették ki. Létszámuk 1921-re a háromezer fõ körül mozgott, de elszántságuk akkora volt, hogy képesek voltak a szervezett osztrák csendõri erõket meghátrálásra kényszeríteni. Nem lehet, nem szabad elfelejteni, hogy ennek a magyar szabadcsapatnak nagyban volt köszönhetõ az, hogy Sopron hovatartozásáról végül népszavazás dönthetett.

Ugyanis 1921. július 26-ig kellett volna kiürítenünk Sopront és környékét, amelyet még az 1919. november 10. napi, saint-germaini békeszerzõdés ítélt Ausztriának, amit a trianoni diktátum meg is erõsített. A kiürítést Bethlen a jugoszlávok Baranyából való kivonásához kötötte. Eközben Thurner Mihály soproni polgármester személyesen kereste meg Prónay Pál szolgálaton kívüli alezredest, hogy önkénteseivel segítsen az osztrák bevonulás megakadályozásában, míg a szintén soproni Thirring Gusztáv vezette Nyugat-magyarországi Liga pedig további önkéntesek toborzásába kezdett a várható osztrák bevonulás megakadályozásához. Ahogy augusztusban megkezdték a kivonulást a szerbek, mi is kivontuk reguláris csapatainkat Burgenlandból, de eközben a Prónay- és Héjjas-féle magyar szabadcsapatok rögtön ki is töltötték a keletkezõ ûrt, míg Ostenburg-Moravek Gyula pedig Sopronba vonult be csendõreivel, hogy „biztosítsa a rendet az osztrák bevonulásig”. Valójában a Rongyos Gárda egységeit segítették: fegyvereket és ellátmányt vittek nekik.

Az antant által megszabott újabb idõpont szerint, 1921. augusztus 29-én kellett volna átadni Sopront és környékét az osztrákoknak. A magyar hatóságok ki is ürítették az átadásra kijelölt területeket, így Sopront és környékét is. Ekkorra már a város összes hivatala elköltözött Kapuvárra, Csornára és Gyõrbe, majd a Nemzeti Hadsereg utolsó egységeinek a kivonása is megtörtént. Az osztrák csendõrség körülbelül 500 fõs egysége indult meg ekkor, és birtokba vette a Sopron mellett lévõ Ágfalvát, majd arra vártak, hogy az Ostenburg-Moravek vezette magyar csendõrzászlóalj is kivonuljon a „leghûségesebb városból”. Ekkor a Soprontól 5 kilométerre, nyugatra fekvõ Ágfalva mellett várakozó Prónay Pál és Héjjas Iván által vezetett felkelõk mintegy 120 fõs csapata Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor parancsnoksága alatt megtámadta az osztrák csendõröket, és erõs puskatûzzel visszavetették õket. A kibontakozó tûzpárbajban egy magyar, Baracsi László kecskeméti gazdalegény vesztette életét.

Közben beérkezett Sopron térségébe szinte az egész Rongyos Gárda, soraikban a frissen toborzott civilekkel. Egymás mellett küzdöttek szegények és módosabbak, veterán frontharcosok, soproni fõiskolások, polgárok, pesti mûegyetemisták, mosonmagyaróvári gazdászhallgatók, szombathelyi, felsõõri, soproni vasutasok. A körülbelül 3000 fõsre duzzadt szabadcsapat – ekkor már felkelõ sereg – egy majd 200 kilométeres határszakaszon sorakozott fel a Fertõ-parti Nezsidertõl a Vas megyei Németújvárig. Közel két tucat kisebb – nagyobb tûzharcba és csetepatéba keveredtek az osztrákokkal, akik többszörös túlerejük ellenére sem voltak képesek a nekik kijelölt magyar területeket megszállni.

Az osztrák kormány 1921. szeptember 7-én ismét kiadta az utasítást Sopron megszállására. Ágfalváig ellenállásba nem ütközve jutott az ekkor már géppuskás szakaszokkal is megerõsített, körülbelül félezer fõt számláló,osztrák csendõrsereg. Az osztrákok közeledtének hírére a soproni határszakaszt tartó „rongyosokhoz” csatlakoztak további helyi akadémisták, szombathelyi vasutasok valamint Maderspach Viktor kéttucatnyi, harcedzett bosnyák világháborús veteránja is. Mindannyian civil ruhát viseltek, fegyvereket – Manlicher karabélyokat, nyeles kézigránátokat és egy Schwarzlose géppuskát– és lõszert csak szeptember 8-án hajnalban kaptak Ostenburg csendõrzászlóaljától. A felkelõk erejét a korabeli források körülbelül 110 – 150 fõben adták meg.

A géppuska kezelését két tapasztalt bosnyák felkelõre bízták, majd három rajra oszlottak. Hajnalodott, amikor az 1. és 2. fõiskolás osztag az ágfalvi erdõ és a brennbergi vasút között támadásba lendült, a 3. (szombathelyi vasutasokból és bosnyákokból álló) raj pedig a falu alsó végén tört be a községbe. Az osztrákok Ágfalva északi részén vonultak védelembe, és a nagymartoni vasúti töltés mögül nyitottak tüzet a magyar erõkre. A falu alsó vége felõl támadó felkelõk az evangélikus templom takarásában jutottak be a településre, de az iskolaépületbe települt osztrák csendõröktõl erõs tüzet kaptak, így visszahúzódtak a brennbergi út irányából elõrenyomuló magyar rajhoz. Ekkora „rongyosok” a Kirchknopf-vendéglõ felõl hátba támadták a faluba visszaszivárgó osztrák csendõrök centrumát, akik ezt követõen, egész erejükkel ismét a nagymartoni vasút töltése mögé hátráltak, majd késõbb a töltés fedezékében még hátrább vonultak. Ekkor a 3. raj oldalba támadta a vasúti bakterház, majd a töltés védõit, eztán pedig a Hausbergnél tûzállást foglalva verték vissza az utolsó próbálkozásként elkeseredett szuronyrohamra induló osztrák csendõröket. A felkelõknek ezúttal három halottjuk is volt: Machatsek Gyula erdõmérnök hallgató, tartalékos hadapród-õrmester, Szechányi Elemér bányamérnök hallgató, tartalékos alhadnagy és Pehm Ferenc önkéntes, pénzügyi tisztviselõ. Rajtuk kívül heten súlyosan, sokan pedig könnyebben megsebesültek. Az egészen Bécsújhelyig menekülõ osztrákok veszteségeirõl nincsenek adatok, annyi bizonyos, hogy a csata helyszínén a magyar hatóságok két elesett osztrák csendõrt találtak: Arnold Mosch és Karl Heger járõrvezetõket.

Ez az ütközet mentette meg Sopront az osztrák megszállástól. Ennek az ütközetnek is köszönhetõ, hogy Sopron és környéke népszavazással dönthetett hovatartozásáról. Ugyanis, a csata eredményeképpen az osztrákok a Trianon elõtti határra vonták vissza erõiket, ám szeptember közepétõl így is állandósultak a kisebb összecsapások és a járõrharcok az osztrákoknak ítélt területen, amelyet a „sógoroknak” így nem sikerült megszállniuk. Sõt, a „rongyosok” által ellenõrzött burgenlandi területeken kikiáltották a Lajta folyó ihlette Lajtabánságot is, amelynek Prónay lett a bánja. A „sosem volt” bánság 1921. október 4. és november 5. napja között létezett, és a velencei osztrák-magyar tárgyalások végéig állt fenn tulajdonképpen. Ekkor már biztos volt, hogy népszavazás fog dönteni Sopron és térsége jövõjérõl. A „leghûségesebb város” hûséges magyarjai 1921. decemberének közepén úgy akarták: Sopron maradjon a magyaroké…

Külön is meg kell említeni, hogy a „rongyosok” soraiban – összesen – mintegy száz bosnyák és albán muszlim önkéntes harcolt ezekben a hetekben-hónapokban, a bosnyák Durics Hilmi Husszein vezetése alatt. Egy Ahmet nevû katonája biztos, hogy elesett az osztrákokkal vívott nyugat-magyarországi harcokban, amit az osztrákok banditákkal vívott csatározásoknak tituláltak. A szabadcsapat megalakulása után két évtizeddel újraszervezõdött, és Kárpátalja visszafoglalásában segédkezett, majd néhány tagja harcolt Lengyelországban 1944-ben, a Honi Hadseregben a náci megszállók ellen is.

Dr. Papp Attila