London olyan, mint egy somlói galuska: Európából készítették a tésztáját, amit az etnikai és kulturális sokszínûség mazsoláival szórtak meg, majd egy nagy adag Amerika-sodóval öntöttek nyakon. Mindebbõl néhány nap erejéig volt alkalmam csipegetni – hozzáteszem, az öreg kontinensen túlra még soha nem merészkedtem, így az Amerika-sodó íze erõsen a fantázia szüleménye.

Úton hazafelé, Amszterdamban – a kanálisok, a szûkre szabott utcák és a biciklitemetõk útvesztõjében – támadt az a benyomásom: itt az ember egyszerûen nem tudja „kinyújtóztatni” a tekintetét. Utólag visszagondolva ez a megállapítás Londonra is igaz, amíg nem felfelé nézegetünk: a több száz méter magas felhõkarcolók látványa hívogató, de életveszélyes is a nem bal oldali közlekedésre kódolt turistáknak.

Égimeszelõk

A millenniummal kétségtelenül új fejezet kezdõdött a szigetország életében. Ha csak a legfontosabb változásokat nézzük: 2001 és 2013 között körülbelül ötmillióval nõtt az Egyesült Királyság lakossága (majdnem annyival, mint az ezredfordulót megelõzõ négy évtizedben), amelynek fõvárosa mára az Európai Unió legzsúfoltabb metropolisza lett. A demográfia mellett az építészetben is volt egy nagy bumm: Londonban ugyanis hatvannégy olyan épület található, amely száz méternél magasabb, és ezeknek több mint a felét az elmúlt 17 évben építették. A formájuk miatt néhányat olyan vicces becenevekkel illetnek, mint a Borotva, az Uborka vagy épp a Sajtreszelõ.

London ezzel sok egyéb dolog mellett „a felhõkarcolók városa” is lett. A listavezetõ amúgy a maga 87 emeletével és 310 méterével a The Shard, azaz a Szilánk. Ez vagy bármely másik „kistestvére” nem éppen az az építmény, amely diszkréten belesimul a városképbe. Persze, London építészetének eklektikussága nem új keletû, mégis például az 1532-ben épült St. Andrew Undershaft-templom és a mögötte tornyosuló Uborka egy és ugyanazon fotón egészen megdöbbentõ hatást kelt. Hasonló vizuális sokk éri az embert, ha a London Eye tetejérõl, 135 méter magasból pásztázza az alatta elterülõ tájat; a város több pontján ágaskodó daruk egyébként arra engednek következtetni, az ilyen-olyan irányú növekedés egyhamar nem ér véget.

Ami a képeslapról lemaradt

Az a veszély azért talán nem fenyeget, hogy 20, 50 vagy 100 év múlva ne ismernénk rá a szigetország fõvárosára. Ikonikus építményei a sokszor zavaros történelem szemtanúiként igazítanak útba évszázadok, sõt, évezredek óta: elég, ha csak az ókorból származtatott londoni kõre gondolunk! Ezek a mementók jelentik az állandóságot az örök változásban: uralkodók, pártok, trendek jöhetnek-mehetnek, mégis van, ami ugyanaz marad. Ez a tudat azért eléggé megnyugtató. Mégis: a Westminster hídon átsétálni kifejezetten szürreális élmény volt. A lámpaoszlopok mellett, illetve a parlament elõtti téren virágok és mécsesek sokasága emlékeztetett a mindössze hat nappal korábban történt terrortámadásra, amely öt ember életét követelte. Ami néhány napja a Londonon kívüli világ számára – így nekünk is – még „csak” a tévé képernyõjén és az online hírportálokon létezett, piros keretes, rendkívüli hír formájában, valósággá vált. És ebbe a valóságba ránt vissza minduntalan a fokozott rendõri jelenlét is, ami igazából már csak nekünk, alkalmi látogatóknak szúr szemet.

Ezeréves akksi

Az Angliában eltöltött öt nap alatt nemcsak a londoni pezsgõtablettából kaptunk, hanem a vidék nyugalmából is. Oxfordban a középkori vár és kriptája nyújtott olykor – szó szerint – kísérteties élményt. A komplexum egészen 1996-ig börtönként (is) mûködött, és elsõ rabjai neveletlen diákok voltak. A windsori kastély – II. Erzsébet egyik hétvégi rezidenciája – nem kisebb múltra tekint vissza, mégis egészen más hangulatot áraszt. A mindenkori királyi udvar pompájáról árulkodik minden, még Mária királyné híres babaháza is. A makett a szó legszorosabb értelmében valósághû, hiszen készítõi minden aprócska részletre gondoltak a lakosztályok berendezésekor. A babaházban még áram, mûködõ lift és hideg-meleg víz is van.

Harmadik, egyben utolsó vidéki állomásunk Canterbury volt. Aki egyszer már járt a Világörökség részét képezõ katedrálisban, nehezen tud elszakadni tõle: kicsit olyan érzés, mintha az ember ottfelejtette volna – nem a telefon, hanem a saját maga töltõjét. Egy olyan építészeti remekmûrõl van szó, amelynek legrégebbi részét, a kriptát még a román korban, 600 körül építették. A székesegyház lenyûgözõ méretei, színpompás ólomüvegablakai – ezek közül egyébként négy egy magyar mûvész, Bossányi Ervin munkája – õszinte számvetésre késztetik az embert. Bármilyen elcsépelten is hangzik, a templom valóban hidat teremt a múlt és a jelen között, hiszen az 1300 éves fõhajó mind a mai napig egyházi szertartások és hangversenyek helyszínéül szolgál.

Nemes Dóra

A London Eye tetejérõl (Fotó: Fodor Bálint)