Anya van édes, mostoha, nevelõ – és bizonyos vonal alatti kommunikációs helyzetekben, idegi alapon, akár kurva is. Utóbbihoz persze a sör-rövid-sör-rövid-sör-rövid-hányás-aggyámégunikomot-mivanmivanmivan kombón (vagy szimplán egy átlagos focimeccsen) át vezet az út. Szerencsés esetben azonban most vasárnap nem egy kocsmában ünnepelünk.

Azt mondják, anya csak egy van, ami, bár kedves fordulat, nem igaz. Legalább kettõ van (és aki anyósával vagy anyósjelöltjével megfogta az Isten lábát, annak rögvest három is…).

A földi mellett létezik(!) mennyei édesanyánk, aki valóságos, halandó szülõként nevelte fel Jézust, majd felvétetett az örök tisztaság égi magasságaiba, s azóta mindannyiunk oltalmazója, gyámolítója és szószólója; valamennyiünk édesanyja.

S ha az ember már kellõen érett, netán van szeme a látásra, akkor rájöhet: anya és Szûzanya kéz a kézben járnak. Hasonlítanak. Tán a vonásaik is, de az antropológiai és morfológiai stúdiumokban járatlanok elég, ha „csak” a lélekre és a szívre koncentrálnak. Abban ugyanis nincs különbség.

A Szûz Mária Szeplõtelen Szívéhez imádkozott kilenced egyes napjainál ezek a mondatok (is) szerepelnek: Te vagy a legszebb virág Isten virágos kertjében. Te vagy az a csodálatos Édenkert, amelyet a bûn soha, soha nem kerített hatalmába. Te vagy az érintetlen liliom, a virágzó oázis a világ sivatagában, amelyben Isten Szeme gyönyörködik. Te vagy az égõ lámpás, amelyet maga a Szentlélek gyújtott lángra, és szeretetének olajával táplált: a Te Szívedben a szent Tûz soha nem aludt ki. Minél gazdagabb lettél kegyelmekben és erényekben, annál mélyebbé változott alázatosságod.

A legszebb virág, a csodálatos Édenkert, a virágzó oázis a világ sivatagában, kinek szívében a tûz nem aludt ki soha, és aki alázatosan (értsd: ha kellett, önfeláldozóan) felnevelt. Ugye, õ anya, ráismerni… Enyém, tiéd, övé.

Szûz Mária pedig mindannyiunké – azoké is, akik most individualista, hitetlen gõggel összecsapják az újságot. Az anyai szív ugyanis szeret, bármit is tesz, bárhogy is él a gyermek.

Vannak persze – ne tagadjuk, még egy anyák napi jegyzetben sem, amelynek nem célja a sztereotip nyálasság és a feltétlen jólfésültség – rossz anyák is. Õk azonban csak biológiai értelemben azok: a gyilkosok, az éheztetõk, a gondatlanok, az elhagyók, s megannyi minõsítés még a rendõrségi, bírósági hírekbõl. De a vallási értelemben vett halálos bûnt is meg lehet gyónni, s így a rossz nem-anyából – vezeklés és bûnbocsánat által – lehet még anya is. Pláne, ha mindannyiunk édesanyja – így az övé is – segítségét, közbenjárását kéri.

Bulvár-textúrával: a kurva ugyan nem lesz szûz, de (idõvel) élhet jámbor életet.

Ha az ember gyengének és esetlennek érzi magát, azt mondja: elanyátlanodott. E nyelvi szerkezet is jelzi, üzeni, belénk égeti: anyával/anyától erõsebbek vagyunk. Biztonságban vagyunk. Akkor is, ha fogjuk a kezét – és akkor is, ha már csak láthatatlanul van velünk. Mert velünk van, velünk marad; ez olyan biztos, mint hogy éjre nap jön, s napra éj.

Azt hiszem, minden földi anyának van József Attila-i nyikorgó kosara (ment vele serényen…), s Petõfi-féle fekete kenyere is, amely ízesebb, mint máshol, másnál a fehér. És minden anyának van (legalább) egy Weöres-icinkéje, aki útra kel, hömpölygõ sugárban énekel, aztán estére visszaszáll morzsára, búzára.

És jó, ha tudjuk, észbe véssük – és nem csak anyák napján -, hogy minden édesanyának van Dsida-i keze, amely „a legáldottabb kéz a földön”, s ha tehetjük, mondjuk: „Add ide, - csak egy pillanatra / Hadd csókolom meg kezedet!”

Hiszen ez a kéz áldja, szenteli meg a napnak étkét, italát. Ez a kéz vállalt életére gyilkos robotban rabigát, ez tette éltünk nappalokká a nyugodalmi perceket. Mondjuk csak bátran: add ide, csak egy pillanatra,hadd csókolom meg kezedet!

És az se baj, ha ráncos a kéz, és az se, ha remeg, édesanyádért bátran kérd a te Istenedet. Kulcsold kezed imára, ha ajkad hálát rebeg, édesanyádért mindig kérd a te Istenedet.

S a folytatáshoz – újfent! – Dsida segít a Házsongárdi temetõbõl: „Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat: Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!”