Mindenki csak István gazdának hívta, és nem akadt olyan, aki meg tudta volna elõzni a köszönésben. Dr. Krátky Istvánról van szó, aki 1930 és 1944 között Nagykanizsa polgármestere volt. A néhai városvezetõ unokája, dr. Lugos Margit a napokban – Dénes Sándor polgármester meghívására – Nagykanizsára látogatott.

– Sûrû volt a kanizsai program: találkozott a hortobágyi kényszermunkatáborok itteni túlélõivel, és járt a városházán, a múzeumban, valamint a Rozgonyi-iskolában is, ahol az elsõ elemit végezte. Felszínre törtek az emlékek?

– Igen, bár hozzáteszem: nyolc és fél éves voltam, amikor kitelepítettek minket. Azóta nem nagyon jártam Kanizsán, amikor mégis, jobbára a családi síremléket látogattam meg. Most alkalmam nyílt több idõt itt tölteni, és sok olyan dolgot kaptam, például korabeli folyóiratok fénymásolatát és könyveket, amelyekben a nagyapámról írnak. Ezek felbecsülhetetlen értékûek, ugyanis Hortobágy után mindenünk odaveszett, így rengeteg dokumentum is. Sok információ még nekem is új.

– Kiemelne egyet?

– Az atyai szépapám nevét például most tudtam meg: Anek Józsefnek hívták, és Kiskanizsán élt. A nagyapámnak sok ottani rokona és ismerõse volt. Nekik, MÁV-nál dolgozó, sáska barátoknak köszönhette azt is, hogy az élete vége felé – persze titokban – raktárkezelõi munkát kapott Budapesten, a Nyugati pályaudvaron.

– A hortobágyi deportálás egyértelmûen derékba tört egy ragyogó, felfelé ívelõ életpályát...

– 1938-ban, a Zala Arany Könyvében csodálatos méltatás jelent meg róla. Azt írták, a neve egyet jelent Nagykanizsa acélos élni akarásával. Kvalitását országszerte elismerték, ehhez képest mégis kitelepítették, majd munkásszállón lakott; végül a családtól elszakítva, betegen, méltatlan körülmények között halt meg.

– Úgy tûnik, Krátky polgármester már a Rákosi-rendszer elõtt is szálka volt a politikai vezetõk szemében: 1944-ben, az addigi érdemei ellenére, egyik napról a másikra felmentették a hivatalából. Mi történt?

– Próbált mindig középen állni, és elítélte a szélsõségeseket, így a nyilasokat is. Hivatalosan nem tartozott egyik párthoz sem. Mindig azt mondta: õ mindenkinek a polgármestere akar lenni, ezért nem teheti meg, hogy bárminek vagy bárkinek is elkötelezze magát – leszámítva a szeretett kanizsaiakat. Nagyanyám mesélte: miután a németek bejöttek, és kötelezték a zsidókat a sárga csillag viselésére, a nagyapám felháborodottan azt mondta: amíg õ a polgármester, Nagykanizsán ezt nem tehetik meg. Tíz napra rá eltávolították a városházáról... Néhány évvel késõbb – már ügyvédként – ugyanígy felszólalt a kulákoknak kikiáltott, kiskanizsai gazdák érdekében. Az akkori vezetõk ezt sem nézték jó szemmel, feltehetõen ez vezetett a deportálásunkhoz 1952-ben.

– Ha visszamegyünk az idõben, a dr. Krátky Istvánról szóló írásokból kitûnik, milyen fiatalon került felelõs pozícióba. 25 évesen fõjegyzõ, egy évvel késõbb, 1915-ben polgármester-helyettes lett – és ez csak egy a rábízott vezetõi tisztségek közül. Hogyan bírhatott valaki ennyi idõsen ekkora felelõsséget a vállára venni?

– Csak azt tudom mondani: kivételes tehetség volt. 11 éves korától a társait korrepetálta, hogy enyhítse a család anyagi terhét. A jogi egyetemet summa cum laude végezte el. Igazi lokálpatriótaként – a többiekkel szemben – hazatért a szülõvárosába. Itt aztán csakhamar kitûnt a tehetségével, és rögtön a városházára került. Önmagáért beszél, hogy 1919-ben õt és egy õrnagyot küldtek a jugoszláv hadsereg által lerohant Csáktornyára azért, hogy tárgyaljanak a megszálló katonai parancsnokokkal. Az akkor 29 éves nagyapám – jogászként – ezt a kérdést szegezte nekik: „Milyen jogalapon foglalja el Jugoszlávia Csáktornyát?” Jogalap, persze, nem volt, az pedig valóságos csoda, hogy ezek után élve elengedték õt...

– Széles körû tájékozottságról árulkodik, hogy a polgármestersége alatt milyen sokféle területen indult fejlõdésnek Nagykanizsa. Lehet tudni, mire volt a legbüszkébb?

– Igen. Talán az eredeti hivatásából adódóan is a törvényszéki palotára, ami ma részben városházaként mûködik. De nagyon nagy vállalkozása volt a MAORT-központ Kanizsára telepítése és a vajgyár létrehozása, ami sokaknak adott megélhetést. Iskolák, templomok, emlékmûvek épültek, és ekkoriban készült el a strandfürdõ és az uszoda is.

– Fontosnak tartotta a sportot, de a kultúrát is. Az elbeszélések szerint hatalmas könyvtára volt, és kiválóan hegedült. Kik voltak a kedvenc szerzõi?

– Errõl sajnos nagyon keveset tudok. A könyvtára szinte teljesen megsemmisült, nekem pedig kevés emlékem maradt róla. Hortobágy után elszakítottak minket egymástól, és én a nagynénémnél laktam. De azt tudom, hogy nagyapám, a polgármestersége alatt is rendszeresen beült a zenekari árokba, amikor a pécsi színi társulat vendégeskedett Kanizsán. A hegedûje az élete végéig vele volt, én pedig mind a mai napig nagy becsben õrzöm.

Nemes Dóra

„Hortobágy után mindenünk odaveszett…” (Fotó: Jancsi László)