Néhány évvel ezelõtt egy fiatal lány rendre azzal tûnt ki a kanizsai forgatagból, hogy – fittyet hányva az éppen aktuális divatra – széles karimájú kalapot és csipkekesztyût viselt, szoknyája pedig szinte a földet söpörte. Nem polgárpukkasztás volt, egyszerûen úgy érezte: valamit elvétettek odafenn, neki ugyanis kétszáz évvel korábban kellett volna megszületni. Lancsák Zsófia nem az egyetlen, aki szívesebben idõzik a régi korok világában, mint a maiban. Összeállításunkban olyan kanizsai kötõdésû emberek szerepelnek, akik bizonyos értelemben a múltban élnek.

A Mezõ-gimnázium után Lancsák Zsófia magyar-etika szakra jelentkezett. Jelenleg Piliscsabán készül a tanári pályára. Korhû ruhái ma már a szekrény mélyén pihennek, elvágyódása azonban mit sem csillapodott – errõl árulkodnak versei is.

– Az elvágyódás voltaképp az alaptermészetem része – szögezi le Zsófi. - Ha nincs meg egy költõben a folyamatos vágyakozás a transzcendencia, a szerelem és a teljesség iránt, az régen rossz. Ez persze sok fájdalommal is jár, de ugyanúgy megihlet, mint bármilyen gyönyörûség, amit elém sodor az élet.

Zsófi a legszívesebben a romantika korában, a XIX. században élne. Sok verset és filozofikus mûvet olvas, ezek a költészetére is hatással vannak. Mint mondja, lírája kvázi neoromantikus a benne fellelhetõ képiség és személyes hangvétel miatt.

– Ennek a kornak csodálatos és eszményi a nyelvezete. Jól tükrözi, hogy ekkoriban még volt súlya az érzelmeknek és a tetteknek. Az emberek harmóniában éltek a természettel, és fogékonyabbak voltak a szépségre, nem úgy, mint ma – mondja Zsófi, aki jelenleg második verseskötetén dolgozik.

Néhány száz évvel korábbra, a reneszánszba utazhatunk Kónya Istvánnal, aki gimnazistaként még reálpályán képzelte el a jövõjét, végül lantmûvész lett – nem is akármilyen: a volt landleros az elsõ magyar, akinek lantdiplomája van.

– Egy japán mûvész, Toyohiko Satoh elõadásán ejtett rabul a hangszer finomsága – meséli. – Akkoriban még gitároztam, de azon a koncerten úgy éreztem: feladatom van a lanttal. Hollandiába költöztem, ahol a Hágai Királyi Konzervatórium régizene tanszakán tanultam.

A diploma megszerzését követõen István hazatért Magyarországra, s azóta is azon fáradozik, hogy a lant, amely egykor a magyar zenekultúra szerves része volt, majd méltatlanul elfelejtõdött, ismét a köztudatba kerüljön. Õ maga is oktat, lantkönyveket ad ki, és koncerteket tart országszerte.

– Reneszánsz, barokk és klasszikus zenét játszom, hiszen a lantot egészen a XIX. század elsõ harmadáig használták. A leggyakrabban talán Bakfark Bálint, illetve Bach-korabeli német és francia komponisták mûveit mutatom be.

István szerint ahhoz, hogy valaki hitelesen tudjon játszani egy olyan régi hangszeren, mint a lant, elengedhetetlen a történelmi kutakodás.

– A kotta önmagában nem elég: ismerni kell az adott korszak történelmét és kultúráját. Érdemes felkeresni azokat a kastélyokat és várakat is, ahol annak idején ezek a muzsikák felcsendültek, és ott kipróbálni az akusztikát. Csak így lehet a megfelelõ hangokat elõcsalogatni a hangszerbõl.

A hitelesség a vezényszava a javarészt kanizsai tagokból álló, de Iharosberényben székelõ Banderium Hungarorumnak is, amely a XIII. századi magyar hagyományokat õrzi. A csapat vezetõje, Józsa Tibor 14 évesen esett szerelembe az érett középkorral.

– Valami mindig is vonzott benne, de magam sem tudom pontosan, micsoda – tanakodik Tibor. – A lovagi viselet például nagyon tetszett. Ebben a korszakban jelentek meg a teljes testet fedõ láncingek és az elsõ, még nagyon kezdetleges lemezpáncélok.

Az idõ múlásával a hagyományõrzés egyre komolyabb formát öltött: a Banderium Hungarorum célja, hogy a középkori magyarok anyagi kultúráját minél pontosabban rekonstruálja, leletek, ásatási jegyzõkönyvek és múzeumi tárgyak alapján. Egyetlen csat elkészítése akár 3-4 hónapot is igénybe vehet.

– Mivel Iharosberényben található a székhelyünk, ezért az ottani történéseket elevenítjük fel. A község neve – akkoriban még Beryn – elõször egy 1264-es oklevélben szerepelt. A tatárjárást követõen IV. Béla olyan külföldi hospeseket telepített ide, akik fejlett mezõgazdaságot és ipari kultúrát hoztak magukkal. Mi ezeknek a – feltehetõen francia és vallon származású – telepeseknek az életét mutatjuk be. Számunkra is nagy elõrelépés lesz, ha Iharosberényben idén sikerül elindítani az általuk épített templom és a hospestelep feltárását.

Nemes Dóra

A középkor szelleme. Ökölpajzs, tõr, övcsat és táska a Banderium Hungarorum gyûjteményébõl (Fotó: Gergely Szilárd)