Immár 1115 éve annak, hogy a magyar fölénynek és harciasságnak ellent állni nem tudó, Szwatopluk által megálmodott és létrehozott „Nagy-Morávia” összeroppant, hiába hívták segítségül a bajorokat. Öt év múlva, 907-ben a Nordgau, Ostmark és Karintia õrgrófságokat egyesítõ Luitpold õrgróf a magyarok ellen indult Pannónia visszavételére: 907. július 5. napján azonban Ennsburg vára közelében õseink szétverték a seregét, elesett Theotmar salzburgi érsek, valamint maga az õrgróf is. Így Karintia keleti része, valamint Ostmark területe az Enns folyóig magyar kézre került. Ugyanebben az évben meghalt Árpád, és fia, Zoltán választatott fõvezérré.

Évtizedekig nem találta senki a keresztény Európában a keleti sztyeppékrõl érkezett, vad hódítók elleni védekezés hatékony módját, mígnem I. /Madarász/ Henrik (919 – 936) szász herceg és német király állami feladattá tette a várépítést, mert rájött, hogy a magyarok elleni védekezésnek ez a leghatásosabb eszköze. A hadsereget is átalakította, és a fõ fegyvernemmé immár a páncéllal, vérttel és fémpajzzsal is védett, pallossal és hosszú lándzsával felszerelt nehézlovasságot tette.I. Henrik 932-re már elég erõsnek érezte csapatait ahhoz, hogy megtagadja a magyaroknak fizetendõ éves adót. Õseink erre, 933 kora tavaszán betörtek Szászországba. A portyázó magyar csapatok egyikét megsemmisítették a nehézlovassággal is rendelkezõ, szász és thüringiai fegyveresek. A magyar fõsereg 933. március 15-én találkozott a német haddal az Unstrut folyó mentén, Riadénál. A zárt rendben közeledõ német nehézlovasság a magyar cseles hátrálásra nem bomlott föl, és nem kezdett üldözésbe, ezért a magyarok nem bírhattak velük, és elszenvedték az elsõ komolyabb vereségüket a németektõl.Így, 933 után elsõsorban Franciaországba, Bizáncba és Itáliába ütöttek be zsákmányolni a magyar kalandozók, de 934-ben elérték Attikát és Konstantinápolyt, ugyanakkor „megfordultak” Capuában, Otrantóban, majd Aquitániánál pedig elérték az Atlanti-óceánt is. A portyázó hadjáratok után, 938-ban a magyarok újfent német földre támadtak, de ismét vereséget szenvedtek. A bajorok és a szászok úgy látszott, megtalálták a néhány évtizede Európába érkezett hódítók elleni hatásos katonai taktikát. Õseink visszavonultukban kegyetlen módon mészárolták le – dühükben – az eléjük kerülõ germán lakosságot, egy városban például 120 papot és apácát öltek meg. A kalandozó magyarok 943-ban ismét – kisebb – vereséget szenvednek Bajorországban,ekkorra már egyértelmûen látszik Madarász Henrik elõrelátásának és újító hadsereg-politikájának a gyümölcse. A magyarok ezért az elkövetkezendõ években délre vonultak, és a Balkánt dúlták, amiért Bulgária és Bizánc is – 15 évre – adófizetõivé lett elõdeinknek. 948-ban Itáliában raboltak, azonban a 950. évben Henrik bajor herceg betört a Dunántúlra, és egészen a Rábáig dúlta az ekkor már magyar vidéket.

952 körül az erdélyi Gyula valamint Verbulcs– Bizáncban – felvette a keresztséget, és Hierotheosszal, Turkia missziós püspökével tért vissza. Annyi bizonyos, hogy 952-ben II. Berengár itáliai király hûbérurául ismerte el I. /Nagy/ Ottó (936 – 973) német királyt, és a veronai, valamint az aquileiai õrgrófságokat átengedte Henrik bajor hercegnek. Azonban 954-ben, Berengárnak az Ottó ellen fellázadó fia, Ludolf sváb herceg és veje, Konrád lotharingiai herceg szövetséget kötött a magyarokkal. Bulcsu és Lél (Lehel) vezérek e szövetség keretében még ez évben ismét Nyugat-Európát dúlták: Köln, Maastricht, Cambrai, Laon, Reims és Chalons vidékét. Majd 955 tavaszán, a még mindig lázadó bajorok biztatására ismét támadásra gyülekeztek a magyar seregek. Eközben meghalt Zoltán, és a helyébe Taksony lépett a magyar fõvezéri „poszton”. Nyár elejére (955) Bulcsu és Lél az addigi legnagyobb, támadó magyar sereget gyûjtötték össze, majd június végén adófizetésre szólították fel Ottót. Ezt õ megtagadta, de jelezte békeszándékát egy csekély ajándék „kíséretében”. Ezt a magyarok gyengeségnek vélve, 955. július végén betörtek Bajorországba, de szabadon raboltak a sváb területeken is. Ostrom alá vették Augsburg városát, amit Udalrik püspök és fivére, Dietpold, a püspöki haderõ parancsnoka védett. A magyar támadók nem bírtak a várral, és augusztus 8. napján még az egyik magyar alvezér is elesett a heves ostrom közben. Eközben Ottó Ulmban nagy sereget gyûjtött, és megindult Augsburg felé. Szász csapatokat csak kis részben tudott maga mellé állítani, mert idõközben az Elba menti szlávokkal is folyt a germánok területvédõ háborúja.

A magyar sereggel való összecsapásra a Lech folyó bal partján került sor, 955. augusztus 10. napján. A magyarok a zárt rendben támadó, páncélos, német nehézlovassággal szemben vereséget szenvedtek ugyan, de nem megsemmisítõt. Azonban az õket kitartóan üldözõ német seregek, valamint a bajor várakból a visszavonulókra folyamatosan kiütõ várnépek szinte teljesen felmorzsolták a magyar csapatokat, így csak kevesen jutottak vissza a magyar területekre. A németek a gyõzelem ellenére szintén nagy veszteségeket szenvedtek, elesett Konrád herceg is. Az elfogott Bulcsu és Lél vezéreket Ottó felakasztatta, hogy elriassza a magyarokat a további betörésektõl. Ezen okból a fogságba esett magyar harcosokkal is igen kegyetlenül bántak el, sokukat vízbe fojtották, elevenen eltemették, vagy megégették. Ezzel a vereséggel szûntek meg a nyugat felé irányuló, magyar kalandozó hadjáratok. A nagy magyar vereség hírére, 958-ban Bulgária és Bizánc is megtagadta az adófizetést. A magyarok ezért folyamatosan hadjáratokat vezettek e területekre, 959-tõl 968-ig (959, 961, 964, 965, 967, 968). Ekkor, 970-ben Szvjatoszlav kijevi nagyfejedelem orosz, varég, bolgár és besenyõ seregekkel lerohanta és elfoglalta a dunai bolgár államot, majd magyar segédcsapatok támogatásával megtámadta a Bizánci Birodalmat is, de az egyesített, támadó seregek az arkadiupolisi csatában vereséget szenvedtek a bizánci légióktól. Ez a hadjárat volt az utolsó, „kalandozó” magyar hadi vállalkozás. 972-ben meghalt Taksony, és fia, Géza (Geiza) lett a magyarok fejedelme, aki utódával, I. Szent István királyunkkal együtt gyökeres változást hozott a magyarság életében: a Kárpát-medencét uraló magyarokat a Magyar Királyságban egyesítette, majd az országot a nyugati keresztény kultúra részévé tette.

Dr. Papp Attila