Elnézem a maturandusokat – és nem csak a csajokat… -, de nincs nosztalgiám, s nem szakad fel lelkembõl a dejónekikmertfiatalok; úgy látszik, nem vagyok még - kellõképp öregecskedõ (pláne nem garanciális cserére ítélt feleség, bár az a magyar történelem egy másik, bizarr tételsora…); annyira azonban tán mégis, hogy rájöjjek, ahogy halad az idõ, egyre éretlenebb lesz az ember. Még ha papírja is van az ellenkezõjérõl.

Tizennyolc éves önmagunk (iuventus ventus) gigász volt, telve - helyenként túláradó - önbizalommal, tervekkel, magabiztossággal, akárcsak a maiak. Oroszlánt reggeliztünk, medvét ebédeltünk, krokodilt vacsoráztunk, s mindezeket puszta kézzel szenderítettük jobb létre. Pluszban talán arra készültünk, hogy a Tisza/Duna/Principális jegén – nyáron! – királlyá koronázzuk magunkat, s egyúttal Erzsikingdöbritiskingtõl (több fakó ló meg nem indult a tartományból a derbin…) kapunk egy kardlap-vállveregetést, miközben felajánlja, hogy tegezzük, illetve leginkább megkérdi, hogy esetleg tegezhet-e minket, amire mi kékvérû, leereszkedõ fensõbbséggel, hanyag, de beleegyezõ fejbiccentéssel válaszolunk. Persze vigyázva, hogy a koronánk (és nem a fogunkon…) félre ne csússzon.

Aztán, idõvel, eltûnik az oroszlán, a medve és a krokodil, Erzsi se nyüstöl, s kiderül, hogy az érettségi nem az érettség i-képzõs változata, hanem csak egy dokument, amely azt bizonyítja, hogy a matektanár a mosdó felé menet mégis csak jó képletet susogott az írásbeli individuális pisiszünetében.

A deriválás (vagy mi), persze, specielazóta se megy, igaz, soha nem is kérdezte senki, hogy tudok-e olyat, mint ahogyan a matekmatúra óta ember nem faggatott a másodfokú egyenlet megoldó képletérõl sem.Hiába is tenné egyébként, mert maximum Dsidát tudnám idézni neki, az meg ugye, nem releváns. Azt viszont megjegyeztem, hogy az idõszámításunk elõtt 2000-bõl való, Mezopotámiában talált leletek azt igazolják, már akkor is meg tudtak oldani egy másodfokú egyenletet.De frankón, ami nem azt jelenti, hogy franciák lettek volna - Mezopotámia ugyanis a mezopotámiaiaké! -, mert franciák akkor még nem voltak. Maradhatott volna így a dolog, s akkor tán Trianon sincs.

(Mindegy, ez csak egy kis kitérõ volt, mint a sztrádán a pisilde, aminek acélszürke ridegségét a lányok leülés elõtt fehér zsebkendõkkel törik meg, a másik oldalon pedig a fiúk, mint a kan kutyák, megjelölik, még a padozatot is, igaz, nem felemelt lábbal. Aztán meg kézmosás nélkül mennek ki, feladva a leckét a minimál-higiénia bûvkörében élõknek, hogy õk – kézmosás után – ugyan mit (ne) fogjanak meg, hogy akaratlanul se részesüljenek vizeletmintában, hisz’ nem vagyunk mi labor egy kórházban.)

Az ember a gaudeamuszigiturt gajdolva tényleg a’szitte. Mármint, hogy õ Tarzan, akit megtart minden lián. Aztán egy-kettõ leszakad, Tarzan pedig gipszet kap, s jó esetben megtanulja a leckét.

Nemhogy rózsa, de még lián sincsen tövis nélkül.

S az is kiderül idõvel, hogy nemcsak egy Csita van – ugye, tudjuk: õ a majom Tarzan és a Jane mellett -, hanem bitang sok járkál a világban, és mind sokkal hülyébb, mint az, amelyik a filmben látható volt, s egyébként 79 évet élt és nyugdíjas korában sokat tévézett, képeskönyveket lapozgatott és zongorázott is.

Szóval, abszolvált matúra ide, magunkról hitt mindentudásegyeteme oda, az ember haladván földi idõsíkjának végpontja felé, érezheti úgy: éretlenebb, mint hajdan, 18 évesen. Mert rájön: a végtelenhez képest nagyon keveset tud, s az egyedfejlõdés paradoxonaként: minél többet tud, annál inkább ezt érzi. A nem-Csitákat, persze, hajtja a vágy, a felfedezés, megismerés nyughatatlan óhajtása, de ahogy tágul a tudat, úgy bõvül a rejtélyek birodalma is. A Csitáknak persze mindegy, nekik marad a papír.

S bár nem vindikálnék jogot arra, hogy a most érettségizõket, szakmát szerzõket tanáccsal lássam el, hiszen milyen alapon tenném (meg amúgy sem vagyok ifjúsági szakszolgálat), de tán nem sértõdnek meg azon, ha egyre kevésbé éretten arra bíztatom õket: a tételsorok mellett tanuljanak meg pár imádságot is, mert zimankós, rideg idõkben, s amúgy békebeliekben sem megyünk sokra azzal, hogy deriváljuk a koszinuszt, s extraháljuk a kettõs kötést(…) – hit nélkül.

Az életben ugyanis az a legfontosabb, a hitbõl erõt merítve aztán már bármi megtanulható.

Még (az) az élet is – ami nem a halállal zárul.