Ha egy mondatban kellene összefoglalnom a tanulságot – vagy nevezzük inkább „benyomásnak” –, amit a nagykanizsai gyermekotthon vezetõjével készített riport során megfogalmaztam magamban, akkor az a következõ lenne: ez az ember vezetésre termett… A fiatalember elkötelezett a gyermekvédelemben, és nagyon nem szereti a langyos állóvizet, a „maszatolást”. Állandóan javító és jobbító ötleteken töri a fejét, hogy javítva változtathasson, bárhová is sodorja az élet. Marton Balázs néhány év leforgása alatt „egyszerû” családgondozóból lett a nagykanizsai gyermekotthon vezetõje.

– Tõsgyökeres kanizsai és dél-zalai vagyok, egyszerûen szeretek itt élni. Csak ebben voltam biztos, mikor a pályaválasztáson gondolkodva egyre inkább eluralkodott rajtam az az érzés, hogy talán rossz szakmát választottam. Ugyanis a Cserhátiban a mezõgazdasági gépész szakma elvégzése után nem nagyon akarózott abba az irányba továbbhaladni – kezd bele a történet elmesélésébe Marton Balázs, amely végül a gyermekvédelem területére sodorta. – Egyre biztosabb voltam magamban, és a végén döntöttem: emberekkel szeretnék foglalkozni, embereken segíteni, ez az, amivel szívesen foglalkoznék a jövõben. Ezért aztán nem a mezõgazdasági munkagépek, hanem a rendfenntartás felé vettem az irányt, és jelentkeztem a rendészeti szakközépiskolába, Budapestre. Sikeresen levizsgáztam, és már csupán egy esztendõ választott el minket az ezredfordulótól, mikor „zöldfülû” rendõrként végre beülhettem életem elsõ fontos állomása, a Nagykanizsai Rendõrkapitányság egyik járõrautójába. Itt 5 évet töltöttem el, parancsnokom döntése alapján hamar járõrvezetõ lettem, végül 2004-ben leszereltem. Ekkor, huszonegynéhány évesen, még az anyagi biztonság megszerzése motivált elsõsorban a váltásban. Nagy reményekkel léptem fel életem következõ lépcsõfokára: Zalaegerszegen lettem egy ottani hipermarket biztonsági igazgatója. De hát nem véletlen az a mondás, hogy az ember akkor boldog igazán, ha az a munkája, amit tulajdonképpen szeret is csinálni, mert a jó fizetés csak ideig-óráig tudja feledtetni – elnyomni, talán ez még jobb kifejezés – az emberrel azt az érzést, hogy nem igazán vagyok a helyemen. Így jött aztán a következõ nagy döntés, és a következõ lépcsõfok az életemben, amely ismét csak visszavitt abba a világba, ahol közvetlenül is emberekkel foglalkozhattam, ahol embereknek tudtam segíteni, a problémájukat orvosolni. Idõközben egy újabb képzettséget szereztem: szociálpedagógusként köteleztem el magam a gyermekvédelem területén. A végzettségemmel éppen el tudtam helyezkedni Zalakarosban, ahol családgondozót kerestek a kistérségi többcélú társulásnál. Ennek idestova majd egy évtizede…

– Mivel kezdtem, mint „zöldfülû” családgondozó? – kérdez vissza maga elé révedve a nagykanizsai gyermekotthon szakmai vezetõje. – Az alapellátás keretei között a hátrányos helyzetû családokhoz jártam ki, és segítettem az életvezetésüket, egy rendezett családiélet kialakítását, tulajdonképpen így lehetne összefoglalni egy mondatban azt, hogy mi is a feladata egy családgondozónak. Itt elsõ kézbõl ismerhettem meg a szociális szféra világát. A zalakarosi kistérség Pattól egészen Gelséig bezárólag próbált segíteni a hátrányos helyzetû családoknak: itt elsõsorban az életviteli problémákkal küzdõ családokat kell érteni. Rengeteg pozitív élményt szereztem, persze a kudarccal, mint fogalommal is itt ismerkedtem meg, hiszen bármennyire is igyekezzen az ember, nem lehet mindenkin segíteni, sokszor azért, mert az adott személy nem is hagyja, hogy segítsünk. Miért? Mert nem akarja igazán, hogy változzon a helyzete, a körülményei, jó neki úgy, ahogy van… Persze mindenki azt csinál a saját életével, amit akar, de nem így van ez akkor, ha kettõ, három, négy kisgyerek sorsa is múlik rajta. Szép idõszak volt, tanulságként fogalmazódott meg bennem akkortájt, hogy rengeteg munkával, új ötletekkel és változtatással, de lehet eredményeket elérni.

Az akkori felettesei is megláthattak valamit ebben a pozitív hozzáállásában, hiszen nemsokára már szakmai vezetõként köszönthették kollégái az egykori családgondozót.

– A kistérségnél három területen, a családsegítés, a gyermekjólét és a házi segítségnyújtás szegmenseiben mûködött a szociális alapellátó szolgálat. Talán az elkötelezettségem és az újító ötleteim miatt gondolták úgy feletteseim, hogy új feladatot adnak: a gyermekjólét szakmai munkájának a koordinálását bízták rám, ekkor már, mint vezetõre – vélekedett Marton Balázs.– Számos, jobbító szándékú változtatást vezettem be, ezeknek talán közös pontja az volt, hogy mindegyik próbálta a laikus embereknek, illetve pont azoknak a hátrányos helyzetû családoknak, akiken segíteni igyekeztünk, bemutatni, hogy mit is akarunk mi valójában. Tehát hogy megértsék: nem egy rossz szándékú felügyelõként megyünk hozzájuk, hogy a gyereket elvegyük tõlük, hanem azért vagyunk ott, hogy ötleteinkkel, tanácsainkkal segítsünk nekik a napi dolgaik normális vitelében, egy olyan élet kialakításában, ami mindenkinek, de fõként a gyerekeiknek jó.A legnagyobb sikerem volt itt azt hiszem az, hogy ezt a családok többsége meg is értette. Ezen túlmenõen próbáltam minél több támogatót szerezni, és adományt gyûjteni a rászoruló családoknak, persze programok, kisebb ötletek sokaságával is igyekeztünk segíteni. Szép idõszak volt…

Meg is lett az eredménye, hiszen nemsokára intézményvezetõvé nevezték ki.

– Kétévenként lépkedtem fel annak a bizonyos szamárlétrának a soron következõ fokára, hiszen 2009-ben családgondozóként, 2011-ben gyermekjóléti szakmai vezetõként jártam munkába, majd 2013-ban jött a következõ nagy falat: a zalakarosi kistérség szociális alapellátó központjának az irányítását bízták rám, akkor már, mint intézményvezetõre. Egészen 2015-ig láttam el ezt a feladatot – emlékszik vissza Marton Balázs.– A gyermekjólét, illetve a családgondozás terén ekkora már otthonosan mozogtam, de bizony új kihívásként tekintettem a házi segítségnyújtás területére, amely „szakmába” is bele kellett tanulnom. A házi segítségnyújtás is embereken való segítés természetesen, méghozzá az idõs, rászoruló, magukról gondoskodni nem, vagy csak nagyon nehezen tudó, idõs emberek segítésérõl van itt szó tulajdonképpen. Ennek a feladatnak oroszlánrésze azokra a kolléganõimre hárult, akik gondozóként nap, mint nap felkeresték ezeket az idõseket, és tették a dolgukat. Az én feladatom e téren is a koordináció volt. Hogy mi volt az, amit itt elérendõ célként tûztem ki? A házi segítségnyújtó szolgálat gondozói gárdájának a bõvítése, hiszen, mikor odakerültem, mindössze két-három gondozó járta körbe az idõseket, mikor pedig eljöttem 2015-ben, akkor már egy tucat ápoló végezte ezt az idõsek számára nagyon is fontos feladatot.

Aztán jött Nagykanizsa…

– Igen, még ugyanabban az évben, 2015 õszén döntöttem úgy: váltok. Azonban okulva az egy évtizeddel korábbi tapasztalatomból, úgy váltottam, hogy mégis a szakmán belül maradjak. Így jött szóba vezetõi felvetés, és kölcsönös beszélgetések során, hogy mi lenne, ha…

Szeretnék itt közbevetni egy szubjektív megjegyzést. Nekem nagyon úgy tûnik, hogy talán a felettes döntéshozók addigra felismerték Marton Balázs igazi habitusát, azt, hogy mi is köti le valójában, hogy miben is jó õ tulajdonképpen. Mert szerintem Marton Balázs „él – hal” azért, ha valahol, valami döcögõsbõl sikerül simán futót „eszkábálnia”, amúgy pedig ki nem állhatja a „langyos állóvizet”. Javítva, de mindig valamit változtatni, hogy jobban mûködjenek a dolgok, errõl van szó?

– Azt hiszem, talán ez is benne van – gondolkodik el a kanizsai gyermekotthon vezetõje. – ez a javítva változtatás, ez valóban helytálló megállapítás. És mindig akad valami, amitõl jobban mehet az a bizonyos szekér. Itt, Nagykanizsán, 2015 õszén például több olyan dologgal is szembesültem, amelyen változtatni akartam. Elsõ és legfontosabb dolgom volt az otthon dolgozóinak az egymással való kommunikációját „rendbe tenni”. Ugyanis azt tapasztaltam, hogy a munkavégzés során, tehát a gyermekek felügyelete, nevelése közben rendkívül keveset beszéltek egymással. Mindenki próbálta elvégezni a saját feladatát, de a kommunikáció hiánya az együttmûködés hiányához vezetett, ami pedig rányomta a bélyegét a gyermekotthon életére is. Illetve, ez a kommunikáció hiány meglátszott az otthonban nevelkedõ gyermekekkel kapcsolatosan is, mert úgy láttam, hogy kevesebbszer kérdezték meg azt tõlük, hogy mit szeretnének, mint kellett volna, ami pedig egy bezárkózást, „csakazértis” stílust eredményezett a gyerekek részérõl, akik pedig rendre igyekeztek – mint a fiatalok, kamaszok általában – kibújni a kötelességek teljesítése alól. Ezen szerettem volna változtatni.

– A következõt vallom: minden korosztályt az életkorának megfelelõ „sajátosságaik” mentén kell kezelni, és így is kell hozzájuk viszonyulni – szögezte le a gyermekvédelmi szakember. – Ami viszont egy gyermekotthonban állandó kell, hogy legyen: a gyerek kapjon meg lehetõleg mindent, amit csak nyújtani tudunk neki, elsõsorban próbáljuk meg pótolni az otthon hiányát, azonban követeljük is meg mindent, amit neki az adott életkorától függõen kötelessége elvégeznie. Egyszerû példa: igenis takarítson ki, mosogasson el maga után, és rakja rendbe az ágyát. Ne nézze éjfélig a televíziót, ha másnap iskola van, és addig ne nyomkodja az okostelefonját, amíg nincs kész a lecke. Ennek az elérése lenne az ideális, ezért folyik aztán a „küzdelem” nap, mint nap a srácokkal. Hogy milyen eredménnyel? Általában, mint otthon a családban: van, hogy megnyer a szülõ egy csatát, van, hogy elveszíti egy másikat…

Mi volt az, ami még „modernizálásra”, változtatásra szorult itt, az Ûrhajós utcában?

– A kanizsai gyermekotthon belsõ struktúrája is átszervezésre került. Például, a nevelõszülõknél élõ gyerekeknek a vér szerinti szüleikkel való kapcsolattartása itt, a gyermekotthonban valósul meg. Ezt tettük egy kicsit gördülékenyebbé és komfortosabbá, azzal, hogy további helyiségeket nyitottunk meg a számukra, illetve a kapcsolattartás körülményeit is igyekeztünk hangulatosabbá, otthonosabbá varázsolni – sorolta Marton Balázs. – Aztán a másik „merész” elgondolás, amelyet hamarosan tett is követett, az a gyermekotthon külsõ és belsõ állagának a feljavítása volt. Ez tulajdonképpen folyamatosan, jelenleg is zajlik, hiszen nem kis feladatról van szó. Amint az látható, munkálatok folynak az otthon közvetlen környezetében, de lehet már teljesen felújított lakrészt találni az épületen belül is.Ebbe a munkába rögtön az elején bevontuk a fiatalokat, hiszen egy-egy dekoráció elkészítése, vagy falrész lefestése nemcsak munka, hanem szórakozás is lehet a gyerekeknek, sõt, komoly nevelõ hatása is van. Hiszen így jobban tudja a gyerek értékelni az adott dolgot, amelyet saját fáradozása révén teremt, és jobban vigyáz arra a környezetre, amit õ maga, a saját munkájával varázsolt szebbé. És e nevelõ hatás mellett, még egy lényeges elõny származik a fiataloknak a gyermekotthon megújításába történõ bevonásából: hogy hasznos dologgal foglalja el magát. Mert aki szülõ, az nagyon jól tudja: ha nem foglalod le a gyerekedet valami értelmes dologgal, akkor lefoglalja majd õ magát akármi mással, akár „rosszalkodással” is. A feleségemmel pontosan ezen elvek mentén neveljük a saját, négyéves gyermekünket is: a kiadós, tartalmas programokkal teli nap után hamarabb elalszik a gyerek, és jóval kevesebb probléma van vele, mintha leültetnénk egy székre azzal: „most nem érek rá, foglald szépen el magad valamivel, jó?” Mert ennek a vége általában egy rossz, szomorú történet lesz…

Mentõ, rendõrség, tûzoltók…

– Pontosan, elég csak körbetekintenünk rohanó világunkban: kábítószer, alkohol, agresszív, bandákba verõdött fiatalok, ha nem figyelünk eléggé, akár egyszerre is rászakadhat gyermekünkre – és ránk, szülõkre is – ezeknek rémes valósága. Még jobban igaz ez egy otthonban nevelkedõ gyermek esetén, a rájuk leselkedõ veszélyek még nagyobbak és intenzívebbek. Ehhez párosul egy hatalmas makacsság, a „jogaimat tudom, de a kötelességek nem érdekelnek” felfogás, és a fiatal hamar pokollá teheti a nevelõi, társai, és persze leginkább a maga – pillanatnyi és késõbbi – életét – mondta meggyõzõdéssel a szakmai vezetõ. – Tovább folytatva a gyermekotthonban végzett megújító munkálatok felsorolását, az épületegyüttes elülsõ részén lévõ elöregedett, veszélyes fákat kivágattuk egy vállalkozó felajánlásának köszönhetõen. A helyükbe egy parkosítás keretében barátságos kert fog „érkezni”, fiatal fákkal és egzotikus cserjékkel, valamint az újrafüvesítés is megtörténik nemsokára. Itt jegyzem meg, hogy a fenntartó nélkül nem lenne új parkunk, ugyanis nagyon sok segítséget kapunk tõlük ötleteink megvalósításához. Ugyanitt, a gyermekotthon elülsõ részén egy tágas parkoló is helyet kap majd, hiszen ez a probléma szintén régóta várakozik már arra, hogy megoldják. Ugyanilyen parkosításba fogunk a közeljövõben az otthon belsõ udvarán is – egy tereprendezést követõen –, itt a szomszédos épületek lakóinak is kikértük a véleményét és a hozzájárulását a változtatáshoz. Itt a belsõ udvaron további tervünk, hogy a gyerekek sportolási lehetõségének biztosítása érdekében egy kézilabda-pályát is felépítünk. Nagyon fontos az otthonos belsõ tér és környezet a gyereknevelésben, hogy az itt nevelkedõ fiatal úgy érezze: otthon van, nem pedig egy zárt intézetben – hívta fel a figyelmet Marton Balázs.– Az elõbb említetteken kívül, még azért is vontuk bele õket a belsõ terek díszítésébe, hogy az õ kívánságaik is megjelenhessenek. Ugyanígy bekapcsolódtak a kerítésfestésbe, nem beszélve arról, hogy a parkosítás során a mindig sok energiával rendelkezõ kamaszok szintén becsülettel vették ki a részüket a munkából, és alaposan elfáradtak egy-egy nap végére. Kettõs eredmény…

Ahogy hallottam, az otthonban élõ gyerekek részére kínálkozó szabadidõs programok terén is komoly változások történtek.

– Nálam alapelv az, hogy kérdezzük meg a gyerekektõl, mihez van kedvük, és aszerint alakítsunk ki számukra szabadidõs programokat. Vagyis nem az „eszi, nem eszi, ez van” felfogás szerint gondolkozunk. Nagyon fontos ez, hiszen a fiatal ezekért a szabadon eltölthetõ órákért „él-hal”, és ha ezek keretében olyan programokat kínálunk, amelyek érdeklik, azzal egy további eszköz kerül a kezünkbe a helyes irányú nevelésére. Ezért van az, hogy mostanában a gyermekotthonban nevelkedõ gyerekekel mennek a nevelõjükkel moziba, vagy elnyalni egy fagyit a városba, sétálni a Csónakázó-tó partjára, vagy kutyát sétáltatni az állatmenhelyre. Az állatmenhelyet azért is említeném, mert ez is egy tavaly útjára indított kezdeményezésünk, amelynek során mindig szakemberek kísérik ki a nálunk nevelkedõ fiatalokat az állatotthonba, ahol az árva kutyákkal való játék és foglalkozás során a felelõsségérzet, a másról való gondoskodás, törõdés érzése az, ami kialakulhat a neveltjeinkben –sorolta szinte egy szuszra Marton Balázs. – De figyelembe vesszük az õ, „saját ötletes” kívánságaikat is: például volt már olyan, aki focimeccsre mehetett, élõben megnézni egy-egy rangosabb mérkõzést. Vagy például Lubics Szilvia futóbajnok jóvoltából már több alkalommal is vele tarthattak a Mindenki Sportpályára egy-egy közös edzésre, futásra az érdeklõdõ gyerekek. De mentünk már ki nem egyszer a Balatonra is, egy-egy forró nyári napon fürdeni. A lényeg: a nálunk nevelkedõ gyerek tegyen eleget a házirendnek, tartsa be a viselkedési normákat, és akkor olyan programokban vehet részt, amilyenekben igazán szeretne. Az ember a saját gyerekét is így neveli, nem?

Dehogynem, sõt, egy-egy ilyen közös program közben gyermek és nevelõje talán jobban össze is barátkozik, jobban megismeri egymást, a másik gondolatait, rigolyáit, félelmeit. Úgy hallottam, reform történt az egészséges életmódra nevelés terén is.

– Egyrészt törvényi elõírások vonatkoznak a fejlõdésben lévõ gyerekek megfelelõ étrendjének a kialakítására, és természetesen fel vagyunk készülve minden eshetõségre: tejallergia, lisztérzékenység, diétás, vagy vegetáriánus étrend. A másik, ami saját kezdeményezés, hogy meghirdettük a gyerekeinknek a „napi 15 perc mozgás” elnevezésû programunkat, amelynek lényege, hogy minden gyerek mozogjon legalább egy negyedórát naponta. Ezt van, aki azzal teljesítette, hogy gyalog indult el az iskolába ahelyett, hogy az autóbuszmegálló felé vette volna az irányt, de sokan tornáznak reggelente, vagy kerékpároznak hosszabb – rövidebb távokat, persze a fiúk körében a legnépszerûbb a foci – részletezte a gyermekvédelmi szakember. – Olyanra is volt már példa, hogy a nálunk a kisgyermekükkel együtt élõ, kamaszkorú anyukákat invitáltuk ki a hátsó udvarba egy-egy negyedórás, reggeli tornára. Ezeknek a gyereklányoknak szerintem mégoly szükségük van az egészséges életmód elsajátítására, hogy aztán majd a saját gyermeküknek is valami hasonlót adhassanak tovább.

Mi leszek, ha nagy leszek? Ez nem csak egy kérdés, hanem egy újabb program is az Ûrhajós utcában, ugye?

– Ez a tavaly elindított kezdeményezés is a való életre próbál orientálni. Én ezt nagyon fontosnak tartom, hogy mindig a valóságra, és ne valami álomvilágra készítsük fel a fiataljainkat – szögezte le határozottan Marton Balázs.– A kamaszkorú, pályaválasztás elõtt álló fiataljainkat egy-egy látogatásra invitáljuk különbözõ munkahelyekre – együttmûködve az adott munkáltatóval is, természetesen –, hogy közelrõl tapasztalhassák meg: egy asztalos, kárpitos, vasutas, betanított munkás, asztalos vagy kõmûves mit is csinál egész nap? Így a gyerekek nemcsak megismerhetnek, hanem, reményeink szerint meg is szerethetnek egy-egy szakmát, foglalkozást, amivel aztán majd kereshetik a kenyerüket, és eltarthatják a családjukat.

Mi a legnehezebb feladat, ha arról beszélünk, hogy kisebb – nagyobb gyerekeket kell nevelni együtt, egyszerre egy zártnak tûnõ otthonban, egy olyan helyen, ami ridegebbnek tûnik, mint a család nyújtotta környezet?

– Gondolkodás nélkül mondom a választ: folyamatosan motiválni a gyereket azért, hogy betartsák a rendet, a szabályokat – vágta rá a kérdésemre szinte azonnal a nagykanizsai gyermekotthon vezetõje. – Több újítást vezettünk be ezen a téren is. Komolyan vesszük, ha a nevelt megfenyegeti a nevelõt, ha engedély nélkül eltávozik, ha bántalmazza a nevelt-társát. Mindent dokumentálunk, mindent lejelentünk. Ennek az újfajta szemléletmódnak köszönhetõ a kamerarendszerünk is, amely nemcsak a gyermekotthonban élõk és ott dolgozók, de a környéken lakók biztonsága érdekében is fontos, hogy kiépítésre került a tavalyi évben. Itt én még tovább szeretnék lépni, és a jövõben – mivel saját rendészetünk nincs – egy õrzõ-védõ céggel szeretnénk szerzõdést kötni, hogy alkalomadtán riasztani lehessen járõreiket, ha valami rendbontás vagy probléma adódna idebenn. Ezeknek az akár szigorúnak is nevezhetõ szabályoknak köszönhetõen a fiatalok rádöbbenhetnek, hogy az élet bizony nem játék: egy-egy meggondolatlan cselekedetnek komoly következményei lehetnek. És ez megint csak a való életre nevelés fontos eszköze, mert a való élet is ilyen: tetteink jó, vagy rossz következményekkel járnak, amelyekért mindig vállalnunk kell a felelõsséget…

Tehát a rend fenntartása az egyik legnehezebb feladat. És a drogok?

– Sajnos élõ, létezõ probléma a drogfogyasztás is, amelynek a gyámokkal közösen tartott szobaellenõrzésekkel próbáljuk elejét venni. Persze az, hogy a fiatal nem mer drogot behozni, még nem jelenti azt, hogy alkalomadtán kint ne nyúlna a kábítószerhez. Ez az egyik legnagyobb félelem és probléma, ami felmerül egy „gyerekotthonos” fiatal tekintetében, és ezért is vesszük mindig komolyan: ha ilyet észlelünk, mentõt, szükség esetén rendõrt is hívunk, és ha kell, eljárást is kezdeményezünk. Ezek mellett persze az alkohollal és a dohányzással is „meggyûlik a bajunk”: meggondolatlan fiatalokról van szó…

Hogy egy tehetséges gyerekbõl ne lehessen a „végére” elpocsékolt tehetség, ugye? Mert szerintem ez a legszomorúbb dolog az életben, elpocsékolni a tehetséget, nem kihasználni a lehetõségeket.

– Magam is hasonlóan gondolom, és ezért is hoztam magammal még egy ötletet a gyermekotthonba: nagyon fontosnak tartom, és erre ösztönzöm munkatársaimat is, hogy ismerjük fel az adott gyermek tehetségét, és tegyünk meg mindent azért, hogy abban a tehetségében õ tovább tudjon lépni, elérhessen valamit. Vagyis, ha valaki jó futó, vagy bravúrosan focizik, akkor vigyük ki ezt a gyermekotthon falai közül, és léptessük tovább: keressünk külsõ kapcsolatot ahhoz, hogy az adott készségében bajnok lehessen. Hogy ne mondhassa neki 20 év múltán senki: elpocsékolt tehetség voltál…

A nagykanizsai gyermekotthonban készült fotókat ide kattintva tekinthetik meg.

Dr. Papp Attila