Amikor a fõszerkesztõ ímélje bepottyant a postaládámba -ha már a mûsorvezetõje voltam, akkor írjam meg, milyennek láttam belülrõl a KanizsaFestet-, elkezdtek cikázni a gondolataim. Mirõl írjak: az egészrõl, vagy egy részletrõl, esetleg háttér-információról?

   Arról például, hogy miért írják a szervezõk s-sel fest-nek, és nem sz-szelfeszt-nek a fesztivál nevét? Vagy: a 4 nap (fõleg az országosan ismert és népszerû) fellépõinek milyen titkos kérései voltak; kellet-e extra fûtés és bõrkanapé,valamint csúcsgasztronómiai ellátás a VIP sátorban? Nos, semmi ilyen nem volt, ezért errõl nem írhatok. (Ha lett volna, akkor sem tehetném, de tényleg nem volt -becsszó!) Esetleg: melyik sztár nézte meg a másik koncertjét? (Puskás Peti a Neotont), kinek kellett a legtöbbet dedikálnia? (Dancsó Péter), melyik zenekar ment el a kanizsai éjszakába bulizni? (ezt meg az engedélyük nélkül nem árulhatom el). A töprengés után végül arra jutottam, megírom, mennyire töltötte fel a helyi és környékbeli fellépõket az, hogy a város apraja és nagyja elõtt mutathatják meg tudásukat. Röviden: nagyon, hosszabban Nemes Dóra írásában olvasható, aki rekordsebességgel elõzött meg az ötlettel. Apropó! Rekordok. Ezekrõl is írhatnék, hiszen két új magyarországi rekord is Kanizsáé lett. És mostantól még itt van ez az írás is, ami a terjedelmi korlátok miatt úgy ér véget, hogy el sem ért a lényegig. Mert ugyan éppen ebben a pillanatban kitaláltam, hogy megírom, amin már a fesztiválon is gondolkodtam(mikor költözik a gátlásosság a lelkünkbe?), de ezt már csak a jövõ héten tehetem meg, mert itt a lapzárta, és amúgy is már negyven százalékkal több a betû, mint amennyi most lehetett volna. Elolvassák? Megírhatom? Kérdezem önöktõl, illetve a fõszerkesztõtõl - jegyzi meg Ladola József.

---

   Elõször vettem részt a KanizsaFesten, mivel csak fél éve élek és dolgozom Nagykanizsán, a négynapos mulatság így abszolút újdonság volt számomra. Már a nulladik napot is élveztem, amikor délelõtt az Alma együttes koncertjére mentem forgatni. Egyrészt, mert kedvelem a zenekart, másrészt, mert jó volt látni, ahogyan megnevettetik a gyerekeket. A délután is izgalmas volt, ugyanis még sohasem láttam ennyi embert egyszerre raklapot festeni, az meg pláne tetszett, hogy sikerült bekerülni a Magyar Rekordok Könyvébe. A napot az Erzsébet téren zártam, ahol sikerült egy-két jófajta kézmûves sört megkóstolnom, és megmondom õszintén nem kellett csalódnom a „folyékony kenyérben”. A másik nagy élményem a szombati volt. Az Erzsébet téren éppen a párnacsata-rekordkísérlethez készültek, és úgy gondoltam, én is beállok az emberek közé. Mivel „munkaidõben” voltam a tömegben, elkészítettem a tudósítást, majd a kezemben egy párnával, lezárva a mondatomat, jól fejbe csaptam valakit. A kiválasztottam abszolút véletlenül Kámánné Szép Terézia, azaz Teca volt. Õ azonban nem látta, hogy ki vágta fejbe a párnával, így nem rajtam, hanem egy másik emberen bosszulta meg - írja Marosi Gábor.

---

   Szépreményû diákéveimben „virágárusjányként” sürögtem-forogtam a Város napján, a tavalyi rendezvényen pedig örökbe fogadott egy család. Ezekrõl is mesélhetnék, de azt a feladatot kaptam, hogy az idei benyomásaimról írjak... Pedig az igazság az, hogy ezúttal csak egyszer-kétszer bukkantam fel a téren a négy nap alatt, a menetrend szerinti megfázásom ugyanis épp a KanizsaFest idejére esett. Azért az Utca Tánc Fesztivál fináléjára ellátogattam, és egészen közelrõl nézhettem végig a mûvészeti csoportok produkcióit. Az észrevételem, ami egyben jó tanács is: ha legközelebb belebotlanak egy táncelõadásba, ne csak a lábakat és a kosztümöket figyeljék, hanem az arcokat is! Amit – jó esetben – látnak majd: sugárzó tekintetek, nevetõ szemek, drámai átszellemülés, mikor mit kíván a dramaturgia. A tánc világnapi finálé a „jó esetek” közé tartozott. A szereplõk arcán nyoma sem volt a fáradtságnak, pedig mindegyikük – gyerek, kamasz és felnõtt – kora reggeltõl késõ estig egy-foly-tá-ban táncolt. Szó szerint hullámzott a színpad alattuk, tõlük, a lendülettõl. Kétség sem fér hozzá: a kanizsai táncosok ugyan zöldnek nem zöldek, de attól még a város megújuló energiaforrásai - emlékszik vissza a négy napra Nemes Dóra.

---

   Elöljáróban talán annyit, hogy a négynapossá duzzadt fesztivál nekünk egyet jelent a munkával. Dolgozunk, tudósítunk, riportokat készítünk, és közben ünneplünk. Mert ez ünnep. Kinek fesztivál, kinek koncert, szórakozás, buli hajnalig, de mégiscsak egy születésnap, amelyet több ezren ünnepelnek együtt, több napon keresztül. Helyiek, elszármazottak, rokonok, turisták. Annak ellenére, hogy számunkra munkával telik a négy napos lüktetés, számos olyan helyzetbe, szituációba futunk bele, ami örömteli. Egy Neoton-koncerten önfeledten mulató, csaknem 70 éves házaspár? Fantasztikus… Vagy a vitézségi próbát kiálló óvodások, a szemerkélõ esõ ellenére? A gyerekek kifulladásig vívtak, célba dobással próbálkoztak, és a búcsú elõtt még egy „ágyúgolyó futamra” is rávették az apróságokat Kanizsa vitézei. Ágyúgolyó (pehelykönnyû labda) cipelése volt a verseny lényege, fiúk a lányok ellen… Na és kik nyertek? Na kik?! Persze, hogy a lányok…És ünnep volt a tánc, a szavak nélküli érzelem napja is. Imádtam, hogy a fiatalok, a versenytáncosok, a klubok mellett felvonultak a hagyományokat képviselõk, a gyönyörû, magyar táncainkat életben tartó, népszerûsítõ kanizsai táncosok is, köztük többen az ezüst korból… - elevenítette fel emlékeit Vincze Adél.

Kanizsa