Bárhol járnak a kiskanizsai iskola egykori diákjai, ha megérzik a nyers fa illatát, mindig ugyanaz az emlék jut az eszükbe: egy barna köpenyes férfi, aki 35 éven át minden nap az elsõk között érkezett a Templom téri iskolába, és talán az utolsóként távozott onnan. Egy pedagógus, aki nemcsak tanított, hanem nevelt is – szeretettel, igazságosan. Az öregdiákok azóta felnõttek, de Popellár Jenõt a mai napig tanár bácsiként emlegetik.

Biológia-kémia szakos tanárként kezdte három és fél évtizeden át tartó pályafutását Popellár Jenõ, akinek a neve egybeforrt a kiskanizsai iskolával. Sokszínû személyiségét példázza, hogy modellezett, fát faragott, de kiválóan értett a mezõgazdasághoz és a kertmûveléshez is. Életét arra tette fel, hogy minden tudását átadja tanítványainak. A jelenlegi igazgatóhelyettest, Steficsné Szokol Juditot akkor vették fel az iskolába, amikor Popellár Jenõ – az egykori osztályfõnök – nyugdíjba ment.

– Jenõ bácsiról mindig az iskola gyakorlókertje jut eszembe, amit szintén õ vezetett – meséli Judit. – Hihetetlenül precízen dolgozott: minden sornak és magnak megvolt a centiméterre pontos helye. Amit megtermeltünk, az iskola konyhájára került. Volt kukoricánk is, amit télen a tanár úr és a fiúk kipattogtattak a szertárban, mi pedig a nagyszünetben árultuk, A4-es papírból hajtogatott staniclikbe csomagolva. Egy forintba került, de úgy tudom, késõbb egy ötvenért is árulták.

Judit már kisgyerekként is tudta, hogy egyszer tanár lesz. Pedagógiai módszereire az is hatással volt, amit Popellár Jenõtõl látott, hallott és tanult. Mint mondja, nemcsak õ, hanem a szülei is felnéztek a tanár úrra, pedig majdnem egyidõsek voltak.

– Az iskolában barna köpenyben járt, de ha nem tanított, öltönyt viselt – idézi fel. – Ha ott volt a hóna alatt a napló, tudtuk, hogy valakihez épp családlátogatásra megy. Bejelentés nélkül érkezett, de ezt senki nem vette zokon, Kiskanizsa szerte tisztelték és szerették. Mindenkihez volt pár kedves szava, még ha az utcán is futottak össze. Hogy Kiskanizsáról ma sem tûntek el a fafaragó hagyományok, többek között Popellár Jenõnek is köszönhetõ. 2000-ben, jóval a nyugdíjazása után, néhány régi diák újra felkereste õt, és ott folytatódott a mûhelymunka, ahol sok évtizeddel korábban félbehagyták.

– Ötödik osztályban kezdtem járni a fafaragó és a modellezõ szakkörbe – árulja el egyikük, Horváth „Mákos” Ferenc. – Szinte minden délutánomat vele töltöttem, ráadásul nála szerettem bele a horgászatba. Az elsõ csukámat együtt fogtuk. Ma is jól emlékszem: amikor elmerült a dugó, rögtön be akartam vágni, mint minden pecás, de õ türelemre intett. „Ilyenkor kell rágyújtani egy cigarettára, és ha elégett a fele, utána be lehet vágni”, mondta. Így hát pár percet várakoztunk, és igaza lett: másfél kilós csukát fogtam.

A kiskanizsai fagyizós a sport iránti szeretetét is a közös foglalkozásokra vezeti vissza, egyik meghatározó élménye az volt, amikor 1971-ben elnyerte a modellezõ úttörõ olimpia bajnoki címét.

– Amikor felszámolták az iskolában a szertárt, nem tudtak mit kezdeni a gépekkel. Sokat én vittem haza, ezek ma a faragó mûhelyemben találhatók. Amikor reggel beülök a kocsiba, felnézek a plafonra: ott lóg egy A1-es modell, és eszembe jut a tanár bácsi. De õrzök róla egy fényképet is, és a munkagépeit is ránk, az egykori tanítványokra hagyta, mielõtt 2009-ben meghalt. A mai napig ezekkel a gépekkel dolgozunk.

A fafaragó szakkörben mángorló, díszdoboz, kulacs és még sok apró használati tárgy készült, amit a gyerekek ajándékba adtak a szüleiknek, nagyszüleiknek. Ezeket a magyar népmûvészet különféle motívumai díszítették, Popellár bácsi ugyanis fontosnak találta ezek megõrzését. Egy közös munka emlékét õrzi a kiskanizsai templom zeneszekrénye, amelyet a tanár úr Horváth „Mákos” Ferenccel és Dávidovics „Pedro” Lászlóval faragott.

– Az ilyen alkotásokat azért szeretem, mert ezek biztos fennmaradnak az utókornak, az apróbb tárgyak viszont könnyebben elkallódnak – magyarázza. – Sok ilyet látok a bolhapiacon, pár száz forintért kínálják õket, holott némelyiknek az eszmei értéke jóval nagyobb. Mi mindenesetre próbáljuk ápolni a tanár bácsi szellemi örökségét, hisz’ nem egyszerûen a tanárunk volt, hanem a második apánk.

Nemes Dóra

Kiskanizsán sokan szívükben õrzik Popellár tanár úr emlékét, így Horváth „Mákos” Ferenc és Steficsné Szokol Judit is (Fotó: Jancsi László)