Árpád vezér halála után fiát, Zoltánt választották fõvezérré a magyar törzsek, akinek életében, a 900-as évek elsõ felében szüntelen háborúskodás és kalandozás jellemezte eleink életmódját. Fõként a bajorokkal és a szászokkal harcoltunk, de feldúltuk Itália és a Balkán nagy részét, valamint megfordultunk a Pireneusokban és az Atlanti óceán partvidékén is.A kalandozások kellõs közepén, 926 májusának elején történt a Sankt Galleni kaland, amikor egy Heribald (vagy Halibald) nevû bencés szerzetes túlélte õseink portyázását, és elõször jegyezhették le a korabeli magyarok életmódját, szokásait.

A Kárpát-medence új urai, a magyarok sorozatosan, szinte évenként betörtek a bajor, szász, sváb területekre és „frankföldre”, valamint Thüringiába is. Azonban Berengár király – a magyar „veszedelemtõl” való félelmében –, 904-ben szövetséget kötött velük, így Itáliába nem vezettek hadat. Három esztendõ múltán, 907-ben meghalt Árpád, és fia, Zoltán választatott fõvezérré. A magyarok folytatják a germánok háborgatását, a területeikre való betöréseiket, és a tehetetlen német csapatok miatt Arnulf bajor herceg 9 évi fegyverszünetet volt kénytelen kötni a magyarokkal, és szabad átvonulást is biztosított a földjén át nyugati irányba kalandozó magyar seregeknek.

Így 917 és 919 között a magyarok már Baselig, Brémáig, Metzig és Reimsig hatolhattak. Majd 921-ben Berengár segítséget kért a saját alattvalói ellen, és az érkezõ magyar csapatok végigrabolhatták egész Itáliát is. 924-ben újra betörtek Itáliába, majd az Alpokon átkelõ magyarok egészen a Toulouse grófságig törtek elõre, a Rhone völgyén át. A 924 – 925. évi hadjárat Szászország ellen folyt, ahol az egyik magyar fõvezér fogságba is esett. I. /Madarász/ Henrik (919 – 936) szász herceg és német király a fõvezér szabadon bocsátása és a magyarságnak való, éves adó fizetése fejében 9 évi békét kötött a magyarokkal. A leleményes I. Henrik a béke éveiben egyébként állami feladattá tette a várépítést, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok elleni védekezésben ez a leghatásosabb eszköz. A hadsereget is átalakította, és a fõ fegyvernemmé immár a páncéllal, vérttel és fémpajzzsal is védett, pallossal és hosszú lándzsával felszerelt nehézlovasságot tette.

926-ban a magyar támadások kétirányúak voltak: egyrészt Augsburg, Lotharingia és Reims felé, másrészt Lombardia és Róma felé irányulnak. Ekkor foglalták el õseink a Sankt Gallen-i bencés kolostort is. A ma Svájcban található település bencés monostorába egyes történészek szerint azért mentek, hogy visszaszerezzék a tõlük korábban elrabolt kincseket, mások szerint az Atlanti-óceán partjáig tartó portyázás közben „ejtették útba” az Alpok hegyei között megbúvó városkát a magyar csapatok.

Az biztosan tudható, hogy 1091 évvel ezelõtt, 926. májusának elsõ napjaiban értek a térségbe, ahol a magyarok érkezésének hírére a bencés kolostort kiürítették, és a papok, Engilbertus apát vezetésével a Sitter-folyó fölé magasodó erõdítménybe húzódtak. Csak egy barát,Heribald (Halibald) nem menekült el. Egyedül, a kolostor udvarán állva várta be a magyarokat, akik egy néhány száz fõs portyacsapattal érkeztek. Megtetszett nekik a jámbor barát bátorsága, és háborodottnak gondolván, nem bántották. Kincsek után kutattak, de nem lelték, hiszen az apát mindent magával vitt az erõdbe. A feldühödött magyarokat Heribald behívta a kolostor pincéjébe, ahol a kolostor kiváló minõségû borát kínálta nekik, mint igazi, kinccsel felérõ italt. A magyarok megízlelték, letáboroztak, majd lakomázni és inni kezdtek, ami a bor hatására féktelen, részeg mulatozásba csapott át. A barát velük mulatott, táncolt, és semmi baja nem esett, nem úgy, mint az egyik magyar harcosnak, aki részegen kiesett a kolostor templomtornyából. Más áldozata nem volt az éjszakának, a magyar portyacsapat pedig másnap, Sankt Gallen néhány házát felgyújtva távozott. Azért fontos a magyarok – és Heribald – Sankt Gallen-i kalandja, mert utóbb a bencés barát pontos feljegyzéseket készített eleinkrõl, amelybõl sokat megtudtunk a portyázó magyarság életmódjáról, szokásairól.

Sankt Gallen pedig, néhány évtized múlva ismét fontos szerepet töltött be mind a magyarság, mind pedig az akkori, nyugati keresztény világ életében, kapcsolatában. Ugyanis Géza fejedelem küldöttsége 972-ben a városkában jelentette be I. Ottó német-római császárnak a megtérési szándékát. A császár Bruno (Prunward) szerzetest jelölte ki a magyarok térítõ püspökévé, aki megkeresztelte Géza fejedelmet, s mintegy ötezer magyar elõkelõséget is. Ezzel kezdõdött a magyarok és a kereszténység egy évszázaddal késõbb már elválaszthatatlan kapcsolata.

Dr. Papp Attila