„Csupán” 18 évet kellett várnia, hogy az orvosi diploma megszerzése után, mint az elsõ magyar doktornõ, hivatalosan is praktizálni kezdhessen. A Magyar Királyság uralkodója, I. Ferenc József egy 1895-ben meghozott királyi rendeletben döntött úgy, hogy immár nõk is folytathatnak egyetemi tanulmányokat Magyarországon. Így Szentgyörgyi gróf Hugonnai Vilmának elfogadták a Zürichben szerzett orvosi diplomáját 1897. május 14-én, és százhúsz évvel ezelõtt hivatalosan is praktizálni kezdhetett, mint a Magyar Királyság elsõ magyar doktornõje.

Grófi család ötödik gyermekeként született, alapismereteit otthon, majd a pesti Prebstel Mária leánynevelõ intézet bentlakásos tanulójaként szerezte. Éppen csak 18 éves volt, mikor férjhez ment egy földbirtokoshoz, de az akkortájt a nõk többségének osztályrészéül jutó, magányos háziasszony szerepe nem tudta kitölteni az életét. A kiegyezés után, 1869-ben jutott a tudomására, hogy a zürichi egyetemre nõk is beiratkozhatnak, viszont ehhez férje beleegyezése is kellett. Ezt megkapta, de anyagi támogatást nem kapott tõle, ezért nagyon nehéz körülmények között élt. Három év kellett ahhoz, hogy elkezdhesse a svájci tanulmányait, majd az elsõ indíttatás után egy évtizeddel, 1879. február 3. napján védte meg doktori disszertációját és orvossá avatták. Az egyetem sebészeti klinikáján és egy alapítványi kórházban dolgozott egy esztendeig, majd 1880 februárjában hazatért, azonban diplomájának elismertetése akadályokba ütközött. Elõször is középfokú végzettséget kellett szereznie, így 1881. március 31-én letette a hazai egyetemi tanulmányok megkezdéséhez és elvégzéséhez szükséges érettségi vizsgát. Ennek sikeres teljesítése után, 1882 májusában kérte orvosi oklevelének elismertetését, amit a pesti orvostanári kar támogatott is, de Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter elutasította kérelmét az akkor hatályos törvényi rendelkezésekre hivatkozva.

Huggonai Vilma nem adta fel, szülésznõi vizsgát tett, majd szülésznõként kezdett dolgozni. Ekkora a házassága végleg megromlott, de nem szorult már anyagi segítségre, mert a munkája révén is el tudta tartani magát és családját. Minden olyan szervezkedésben részt vett, amely a nõk egyenjogúsítását tûzte ki céljául. Újra férjhez ment, 1887-ben egy mûegyetemi tanár vegyész, Wartha Vince vette feleségül, majd férje kérésére felhagyott szülésznõi gyakorlatával, és elméleti kérdésekkel foglalkozott. Továbbra sem adta fel orvosi oklevelének elismertetését, amely helyzet ekkorra már az egész nõi társadalom problémájaként jelentkezett. Végül, az egyre nagyobb politikai nyomásnak engedve, a király 1895-ben rendeletével határozott arról, hogy a Magyar Királyságban immár nõk is folytathatnak egyetemi tanulmányokat. Ezért a kitartó doktornõ 1896. február 10-én újból kérelmezte az uralkodótól zürichi oklevelének elismertetését, ami 1897. május 14-én meg is történt, így Budapesten orvosdoktorrá avatták.

Ezután már hivatalosan is végezhetett magánpraxist, elsõsorban nõi és szegény betegekkel foglalkozott. A századfordulón, és utána is folyamatosan harcolt a nõi egyenjogúságért. Többek között 1899 tavaszán a sajtóban vitázott Pap Samu országgyûlési képviselõvel, aki ellenezte a nõk szellemi pályán való ténykedését. Majd 1907-ben Kmetty Károly egyetemi tanárral folytatott vitát a nõk jogegyenlõségérõl, amely után, még ugyanabban az évben elvállalta Fischer-Dückelmann „A nõ mint háziorvos” címû könyvének magyarul való megjelentetését is. Tudományos érdeklõdése a gyermeknevelésre, a nõk és gyermekek egészségvédelmére, a nõk ipari foglalkoztatásának kérdéseire, a nõk képzésére összpontosult. Az Országos Nõképzõ Egyesületben hat évig tanította a betegápolást, a gyermekgondozást, a gyermekvédelmet és a ragályos betegségek ismereteit. Már 67 éves volt, mikor az elsõ világháború kitörésekor, 1914 nyarának végén elvégezte a katonaorvosi tanfolyamot. Egy évvel késõbb hadiékítményekkel díszített érdemjelet kapott, mert 14 vidéki városban, nõi orvosi és betegápolói erõvel mûködõ betegmegfigyelõ állomásokat szervezett.

Dr. Papp Attila