Száz évvel ezelõtt, 1917. május 5-én született, és rövid élet adatott meg neki. A halálakor mindössze 40 esztendõs publicista a Nagy Imre-per elõkészítése során, tisztázatlan körülmények között fejezte be életét budapesti börtönében, valószínûleg halálra kínozták.

Érsekcsanádon látta meg a napvilágot, egy református lelkészcsalád gyermekeként. Már a debreceni egyetem magyar–francia szakos hallgatójaként magával ragadta a sajtó világa: „Tovább” címmel újságot szerkesztett. Franciaországi tanulmányai befejezése után hazatért, és 1940-ben állást kapott a Népszavánál. Részt vett a lap híres, 1941-es karácsonyi számának megszerkesztésében: ebben jelent meg Szekfû Gyula írása, miszerint „Valahol utat tévesztettünk”. Losonczy Géza 1942-ben illegalitásba vonult, és csak 1945 márciusában, mint a Szabad Nép fõmunkatársa tért vissza a közéletbe.Losonczy karrierje gyorsan ívelt felfelé: elõbb a Magyar Kommunista Párt tagja, 1947-tõl országgyûlési képviselõ, majd 1949-tõl államtitkár lett a Révai József által irányított Közoktatási Minisztériumban.

A Rákosi-diktatúra õt sem kímélte: a publicista 1951-ben börtönbe került, és összesen három évet töltött az ÁVH fogságában, amibe lelkileg teljesen belerokkant. Miután Nagy Imre elsõ miniszterelnöksége idején, 1954-ben szabadlábra kerülhetett, pszichés zavarokkal kellett kezeltetnie magát, amely baja hátralevõ rövid életében végig megmaradt. A terror ugyanakkor mégsem törte meg Losonczyt, ugyanis szabadulása után részt vett a Petõfi Kör szervezésében, Nagy Imre 1955-ös kibuktatása után pedig a pártellenzék egyik vezetõ alakja lett. Ez idõ alatt Losonczy Géza a Magyar Nemzet szerkesztõjeként dolgozott.

Miután 1956. október 23-án, Budapesten kitört a forradalom, az újságíró a felkelõkhöz csatlakozott, a következõ napokban pedig a pártban is jelentõs erõfeszítéseket tett azért, hogy a hatalom ne tekintse ellenségnek az utcára vonuló embereket. Nagy Imre 1956. október 30-án éppen abban a beszédében nevezte ki Losonczyt államminiszternek, melyben elismerte a forradalmat, és bejelentette az egypártrendszer megszûnését is. A bársonyszék birtokosaként a publicista elsõsorban a kormány sajtójáért felelt, így például õ volt az egyik vezetõje a Nagy Imre-kabinet utolsó, november 3. napi tájékoztatójának.

Losonczy Géza a forradalom vérbe fojtása után osztozott Nagy sorsában: november 4-én a feleségével, Haraszti Máriával és leányával együtt a jugoszláv követségre menekült, onnan pedig késõbb a romániai Snagovba került. Miután Budapesten megkezdõdött a miniszterelnök és társai elleni bírósági eljárás elõkészítése, Losonczyékat visszaszállították Magyarországra, és 1957 áprilisától a fõvárosban tartották õket fogva. A koncepciós perben a publicistát másodrendû vádlottként akarták felelõsségre vonni, és minden bizonnyal az akasztófa várt volna rá is. Azonbana fogságban kiújultak pszichés zavarai, súlyosbodott elsõ bebörtönzése során szerzett tüdõbetegsége, és éhségsztrájkba kezdett, mígnem 1957. december 21-én – máig tisztázatlan körülmények között – váratlanul életét vesztette, valószínûleg egy kihallgatása során bántalmazták, amelyet nem bírt tovább gyengélkedõ szíve.Az Új köztemetõ 301-es parcellájába temették el, szigorú titokban és 32 évig feküdt ott elfeledve, mígnem az 1989-es kutatások során exhumálták, és azonosították földi maradványait. Losonczy Géza holttestét – Nagy Imrével és mártírtársaival együtt – 1989. június 16-án, a Hõsök terén ravatalozták fel, ahonnan ezrek kísérték õt vissza a mára emlékhellyé vált 301-es parcellához.

Dr. Papp Attila