Tizenkét évvel ezelõtt, 2005. május 18-án hunyt el Pongrátz Gergely, a legendás, ’56-os „Bajusz”, de az emléke megmaradt: nevét Budapest XIV. kerületében egy tér õrzi az utókornak. Antikommunista beállítottságát élete végéig megõrizte, valóban az egyszerû emberek, a nép soraiból érkezett felkelõk parancsnoka volt, idegenkedett a politikától, a politikai vezetõktõl.A radikális, megalkuvást nem tûrõ ellenállók közé tartozott.

Antikommunista értelmiségi családban született, apja 1940-ben Szamosújvár polgármestere volt. Nyolc testvére közül öt késõbb vele együtt harcolt a Corvin közben. A második világháború végén, 1945-ben a városba bevonuló román és szovjet csapatok elõl Mátészalkára költöztek, majd onnan a következõ esztendõben Soroksárra, ahol édesapja, mint nagycsaládos 13 hold földet kapott.Édesapjára így emlékezett: „Amikor meglátta az elsõ orosz katonát, akkor megfogadta: addig, amíg itt vannak az oroszok, nem borotválkozik. Mellig érõ szakállal temettük '56 áprilisában.”

Mezõgazdasági gimnáziumot végzett, majd a szobi járási tanács takarmánygazdálkodási elõadója, azután Cegléden a városi tanács fõállattenyésztõje lett. Szerencséjére baj nélkül vészelte át a Rákosi-diktatúra éveit, majd az ’56-os, õszi forrongás hírére azonnal a fõvárosba indult. „Az 1956-os forradalom kitörésének híre a hényelpusztai állami gazdaságban ért, ahonnan október 24-én reggel indultam Budapestre, mert éreztem, hogy testvéreim is részesei a felkelésnek. Tudtam, hogy mellettük van a helyem. A Corvin közbe október 25-én hajnalban kerültem" – emlékezett vissza Pongrátz Gergely.

Napokig harcoltak, specialitásukká vált a páncélosok elleni, városi gerillaharc: benzines palackokkal és zsákmányolt páncéltörõ lövegekkel semmisítették meg a harckocsikat. 1956. november elsején választották meg „Bajuszt” a Corvin köziek – utolsó – fõparancsnokává. Addigra viszonya a Kilián laktanyában tartózkodó Maléter Pállal, és az elõzõ parancsnok Iván Kovács Lászlóval teljesen megromlott: Pongrátzék nem akartak alkut a szovjettel, az orosz csapatok teljes kivonását követelték. Ezen túlmenõen gyanakodva tekintettek – a korábban volt kommunista párttagokból megalakult – Nagy Imre-féle kormányra is. Egy nyilatkozatában, amikor arról kérdték, miért nem utazott haza az emigrációból a forradalom vezetõinek újratemetésére, Pongrátz azt válaszolta: „A temetés elõtt lejött hozzám Arizonába a New York-i konzul, három napig a vendégem volt, gyõzködött, hogy jöjjek haza a Nagy Imre temetésre. Azt mondtam: ha minden kivégzettet eltemetnek, akkor jövök, de az öt kommunistát el tudják temetni nélkülem is, ezért nem jövök.”Mindezek ellenére az elsõ napokat kivéve a Corvin köz harcosai és a Kilián laktanya katonái képesek voltak jó együttmûködésben, együtt harcolni a szovjetek ellen.

Pongrátz Gergely élete a forradalom leverése után is mozgalmas maradt: 1957 februárjáig Bécsben tartózkodott, majd Genovába, innen pedig az USA-ba, New Yorkba költözött, és egy vagongyárban kapott munkát. Járt Chicagóban is, majd 1959-ben Spanyolország következett, és 12 évig élt Madridban. Az Ibériai-félszigetrõl visszatért az USA-ba, Arizona államba: biztosítási ügynökként, majd egy sertéstelep üzemeltetõjeként dolgozott. Újra 1990-ben, 34 év után lépett magyar földre. Egy évvel késõbb végleg hazaköltözött, és megkerülhetetlen figurája lett a még élõ 1956-osok szervezeteinek, ugyanakkor radikális jobboldali, antikommunista nézeteirõl is ismerté vált, emiatt számos támadás is érte. Ugyanaz a harcos, küzdõ szellemû „pesti srác” maradt, mint volt 1956-ban: például 1997 õszén a hazai termõföld védelmében szervezett, engedély nélküli tüntetésen a rendõri intézkedés következtében megsérült.Könyvet írt, alapítványt hozott létre, illetve Kiskunmajsán egy 1956-os múzeumot is létrehozott: a halál is itt érte 2005-ben: szívinfarktus végzett vele. Temetése elõtt a Corvin közben ravatalozták fel.

Stefka István 2000 és 2003 között készített 1956 még élõ hõseirõl egy portrésorozatot „Ötvenhat Arcai” címmel, amit a PestiSrácok.hu közölt. Ebbõl idézek néhány gondolatot Pongrátztól:

„November negyedike, hajnal négy óra lehetett, amikor a fiúk azzal ébresztettek, hogy: Bajusz, itt vannak az oroszok! Akkor még lehettünk vagy kétezren, mert amikor gyõzött a forradalom mindenki corvinista akart lenni és sokan hozzánk csapódtak. Amikor viszont megindult a támadás, sokan elinaltak és maradtak azok, vagy nyolcszázan, akik eddig is harcoltak. Lerohantam a lépcsõn, kiléptem a kapun, és Falábú Jancsi, valamint Haász János híradós százados jelentették, hogy egy szovjet tank beállt a mi tankunk mellé és tûz alá vette a Kisfaludy utcát. A mi tankunk üres.”

„Falábú Jancsi is ekkor halt meg. Délelõtt kilenc óra tájban egy 57 milliméteres páncéltörõvel akarta kilõni ezt a tankot. Sajnos az orosz tank megelõzte, a repeszdarabok, amelyek érték, végzetesek voltak. Az oroszok gyalogságot vetettek be ellenünk, de ekkor már az Üllõi úton, a körúton és a Corvin közben borzalmas harcok voltak. Csak a mi veszteségünk délig meghaladta a negyvenet.”

„November 9-én késõ délutánig voltunk ott. Közben két civilruhás oroszt fogtunk el, mûszerek voltak náluk. Elmondták, hogy õk bemérõ tisztek, a Corvin köz be van mérve és hajnalban Kispest és Pestszentlõrinc határából elkezdik nehéztüzérséggel lõni a Corvin közt, itt kõ kövön nem marad. Ezután összehívtam a parancsnokokat és úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a Corvint. Valóban romhalmazzá lõtték. Eörsi László szerint 435 halottja volt a Corvin köznek és rengeteg sebesültje.A Rákóczi téri Vásárcsarnok mögötti épületekben foglaltuk el az állásainkat. Egészen november 15-éig ott maradtunk. Láttam, hogy sehonnan nem jön segítség és a további küzdelem már öngyilkosság. Azt mondtam a srácoknak, dobáljátok el a fegyvert, menjetek haza, vége van.”

„Én elõször nem akartam kimenni, hittem az amnesztiában. De jöttek a riasztó hírek is. Végül aztán november 27-én édesanyámmal és a húgommal mi is átléptük a határt. December 22-én Ernõ bátyánk a családjával is utánunk jött. Második otthonunk az Egyesült Államok lett.”

Dr. Papp Attila