Sõt, nemcsak kutatta, hanem papírra – majd tablósorozatra – is vetette. Errõl kérdeztem a nagykanizsai mentõ-szakápolót, de ennél jóval többet is megtudtam: például kiderült, hogy Klaszán Sándor két zenekarban is játszik, hogy kikapcsoljon és feltöltõdjön, és elmesélte azt az esetét is, mikor egy fiút kellett menteniük, úgy, hogy közben a fiatalt felöklelõ bika tõlük néhány méterre állva „felügyelte” a mûveletet…

Szeret „mentõzni”, ezt rögtön kivettem abból, ahogyan munkájáról beszélt. Ezt támasztotta alá az is, hogy több, mint két évtizede ezt a szakmát mûveli, na meg persze a tény: annyira érdekelte szolgálati helye, és a kolléga-elõdök története, hogy nem sajnálta az idõt az adatok papírra vetéséhez, majd készített ebbõl egy ritkaság-számba menõ tablósorozatot is. Azaz készítettek, hiszen volt egy szerzõtársa is, Gyarmati Olga, aki nemcsak ebben a nagy munkában, de az életben is a társa.Érdekes írás, tele fontos adatokkal, évszámokkal, és hasonlóan érdekes az író élettörténete is.

– Mohácson, 1970-ben születtem. Másfél éves voltam, amikor édesapám Somogyszentpálon kapott körzeti orvosi állást, így hát odaköltöztünk, az általános iskolát is ott kezdtem el. Kilenc éves voltam, mikor a Balaton mellé, Fonyódra vezetett az utunk, ahol édesapám a MÁV üzemorvosa lett – emlékszik vissza a gyermekévekre Klaszán Sándor. – Édesanyám tanítónõ, a Cserhát Mûvészkör életmûdíjas költõnõje, verseit Klaszán Erzsébet mûvésznév alatt publikálja. A fonyódi gimnáziumi évek alatt szerettem meg az irodalmat és a történelmet, két tanárom, Bántó Zsuzsanna és Haydu Olivér inspirálásának, na meg persze, a jókora szülõi és nagyszülõi indíttatásnak is köszönhetõen.

– Nálunk otthon mindig nagy mesélések voltak, mikor elõkerültek a régi családi fényképek, különösen a nagymamáim tudtak érdekes történeteket a régi világból. De nemcsak az irodalom és a múlt történetének szeretetét, hanem – legalábbis szerintem – a jó zenei érzéket is örököltem mindkét szülõmtõl. Már az általános iskolában is énekeltem az iskola énekkarában, majd Fonyódon, a gimnáziumban kezdtem el komolyabban foglalkozni a zenével és a zenéléssel Tengerdi Gyõzõ tanár úr biztatására. Énekeltem kórusban, népi együttesben és gitáros folk-énekesként is – mondja mosolyogva a mentõ-szakápoló, akirõl bizony, legalábbis elsõ ránézésre meg nem mondtam volna, hogy érdeklõdik a muzsika iránt. – Az érettségi után nem vettek fel az orvosi egyetemre, így az osztályfõnököm, dr.Havranek Lászlóné javaslata oldotta meg a „mi leszek, ha nagy leszek” kérdését: 1988-ban jelentkeztem a Fonyódi Mentõállomásra mentõápolói munkakörbe. Így kezdõdött az én mentõs pályafutásom.Másfél év mentõzés, és egy újabb sikertelen orvosegyetemi felvételi vizsga után behívtak katonának. A seregben néhány társammal együttest alakítottunk, és a leszerelés után én Nagykanizsára költözve, megpróbáltam újra valamilyen zenekart összehozni.

Vagyis, akkor meg sem kell kérdeznem: mi a hobbija? Mert persze, hogy a zene, de azt megkérdem, hogy Nagykanizsán rögtön a mentõállomáson kezdett?

– Nem. Furcsának tûnhet, de egy albérletben laktam, és elsõsorban a „talpraállás” és megélhetés miatt a nagykanizsai uszodában helyezkedtem el, kezdetben úszómesterként, majd mûvezetõként. Három és fél esztendõ telt el, miután Parti István mentõtiszt szólt nekem – akit az uszodai elsõsegély oktatások kapcsán ismertem meg –, hogy most van felvétel az Országos Mentõszolgálat Nagykanizsai Mentõállomásán, jelentkezzek! Így rögvest jelentkeztem, felvettek, és 1994 óta vagyok ismét mentõápoló. Elõször Zalaegerszegen szereztem általános ápoló-általános asszisztens képesítést 1996-ban, majd Budapestre jártam két éves mentõápolói szakiskolába.

És a hobbira maradt idõ?

– Persze, sõt… Eközben rock-és blues zenekaraimmal (ALARM, The Innocents) sok-sok koncertet adtunk, bejártuk a fél országot – mondja határozottan Klaszán Sándor.

Az írás, a nagykanizsai mentõállomás történetének papírra – illetve tablókra – vetése mikor fogalmazódott meg?

– Sajnálom, hogy a mentõs könyv ötlete csak 2010-ben körvonalazódott meg bennem. Több mint 80 dalt és dalszöveget írtam az elmúlt 20 évben, de könyvet még soha. És hogy miért sajnálom a megkésett gondolatot? – kérdez vissza a mentõ. – Ha egy kicsit elõbb kapok észbe, sok olyan igazi régi „mentõsbácsival” tudtam volna beszélni, akik az utóbbi években távoztak el közülünk. Sajnos a könyv megjelenésekor csak egy alapító tag élt a kanizsai „nagy csapatból”, az annak idején 92 éves Polai Károly mentõápoló. Amikor a 60. jubileum kapcsán felvetõdött, hogy kéne valami kis füzetet szerkeszteni a mentõállomás történetérõl, azt gondoltam, hogy elmegyek majd a Karcsi bácsihoz, és maximum tíz oldalban összefoglalom, amit mesél. Nos, nemcsak tíz oldal, de egy egész könyv kerekedett ebbõl a beszélgetésbõl.

Mennyi idõt emésztett fel a kutatómunka? Gondolom kellett néhány hónap az adatok összeszedegetéséhez…

– Ha még csak néhány hónap lett volna – neveti el magát Klaszán Sándor. – A könyv illetve a tablók két és fél éves kutatómunka eredményeként jöttek létre, melynek folyamán szerzõtársammal, és párommal, Gyarmati Olgával végigjártuk többek közt Budapest, Szombathely és Vörs tûzoltó- és mentõmúzeumait, és nem kevesebb, mint 32 interjút készítettünk nyugdíjas és még aktív mentõdolgozókkal. Nagy segítségünkre volt a nagykanizsai Thúry György Múzeum, a nagykanizsai tûzoltóság és a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtár is: utóbbi mintegy 50 ezer oldal digitalizált archív Zalai Közlöny rendelkezésünkre bocsátásával.Újdonságok, addig fel nem tárt fotók felfedezésével is büszkélkedhetünk: Csemba Lászlótól, a nagykanizsai polgári védelem egykori parancsnokától kaptunk fotókat, amelyek között felfedeztünk egy olyan fényképet, amely 1949-ben ábrázolja a nagykanizsai "Tûzõrség és Mentõállomás" épületét, jól olvasható felirattal. Ennek a képnek a múzeumban is nagyon örültek, ugyanis addig ismeretlen volt a számukra.

Melyek a kanizsai mentõállomás történetének fõbb mérföldkövei?

– Azzal kezdeném, hogy a mentõállomás létrejötte szorosan kapcsolódik a tûzoltóság történetéhez – hívta fel a figyelmemet a helytörténetet kutató mentõ-szakápoló. – 1871. június 10-én alakult meg a Nagykanizsai Önkéntes Tûzoltó Egylet, Walbach Mór elnökletével. A kanizsai tûzoltóság mentõ osztályát 1894-ben hozta létre az akkori tûzoltóparancsnok, Knortzer György, 32 taggal és 3 lovaskocsival: egy könnyû- és egy nehézsebesült szállító lovas fogat, valamint egy „ragálykocsi”. 1902-tõl volt a mentõknek fõállású mentõorvosa, dr. Óhidi Szigethy Károly személyében. Knortzer György fõparancsnokot 1898-ban a Zalavármegyei Tûzoltó Szövetség elnökévé is megválasztották. Többnyire neki és utódainak – dr. Prack István és Vecsera Antal –, valamint a kor kiemelkedõ polgármesterének, dr. Krátky Istvánnak köszönhetõ, hogy a város meglehetõsen korán, néhány évvel az elsõ világháború után hozzájuthatott jó minõségû mentõ-automobilokhoz. 1927-ben egy Donnethez, 1930-ban egy Magosixhoz, 1935-ben egy Mercedes 11/40-es modellhez, majd 1938-ban egy Buickhoz.

Mikor vált külön a két segítségnyújtó szervezet nagykanizsai története?

– A nagykanizsai mentõsök története a második világháború után kezdõdött. Egészen pontosan 1948. január 20. napján vette nyilvántartásba a Vármegyék és Városok Országos Mentõegyesülete (VVOME) a „tûzoltólaktanyai mentõállomást”, majd hatvannégy évvel ezelõtt, 1953. július 21-én a mentõállomás az Ady utcai Zerkowitz-féle borudvarból a jelenlegi telephelyére költözött – meséli a mentõállomás történetét feldolgozó mentõ. – Az elsõ években, 1948 és 1951 között bizonyos összefonódás volt a VVOME, az Országos Mentõszolgálat és a Nagykanizsai Tûzoltóparancsnokság mentõosztálya között. A legelsõ mentõs szállítási napló még 1948 januárjában lett megnyitva, ezen a „Vármegyék és Városok Országos Mentõegyesületének Nagykanizsai Kirendeltsége” bélyegzõ szerepel.

– Az új telephelyen 1953-ban a méntelep épületegyüttese állt, amelynek korábban kocsiszínként és patkolómûhelyként is használt két, családi ház jellegû, sátortetõs épülete lett a kanizsai mentõsök bázisa. A pontos cím két évtizeden át Semmelweis utca 2. szám volt, majd 1974-tõl jegyzik a Bagolai sor 3. házszámot. Hogy miért? Ugyanis a kórház udvarát az akkor még közforgalmú Semmelweis utca szelte ketté, és a mentõállomás fõbejárata erre az útra nézett – szögezi le Klaszán Sándor. – Aztán 1960-ban lecserélték az addig eléggé vegyes képet mutató gépkocsiállományt, és 3 darab Nysa érkezett, a ma már nyugdíjas korúak körében még jól ismert, „csapott elejû”, lengyel mentõautó. Ezekben emeletes hordágy volt, ennek ellenére, a felsõ hordágyra meglehetõsen nehéz volt feltornázni a beteget. Zajosak, rosszul szigetelt, huzatos autók voltak. Gyakori volt a rossz utak miatti rugótörés, a Nysák sokszor elakadtak a sáros, havas utakon is, nemegyszer a helyi Dózsa laktanya harckocsi zászlóaljának tankjai segítették ki a mentõsöket szorult helyzetükbõl. Ezeken a viszonyokon enyhített némileg 1971-ben egy orosz, terepjáró UAZ mentõautó érkezése, amely puritán szerkezeti megoldásai ellenére nagyon hasznosnak bizonyult az õszi, téli idõszakban Nagykanizsán. A következõ évben a Nysa mentõkocsik létszámát háromról ötre emelték, így az UAZ-zal együtt már hat gépjármû „száguldhatott” a betegért.

– A Kádár-rendszer közepén jártunk, mikor 1974-ben Dombai Ferenc,Zala megyében elsõként szerzett mentõtiszti diplomát, így Kanizsán is elindulhatott az ESET-kocsi, amely a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy Dombai az éppen soros mentõautóba ülve azt egyúttal ESET kocsivá „avanzsálta”, ha súlyosabb esethez riasztották. Az ESET-kocsi felszerelése Dombai Ferenc orvosi táskájára szorítkozott.

Ekkor érkezett, ha jól tudom, egy híres fõorvos…

– Így van, 1976. július 16-án új állomásvezetõ fõorvos érkezett a nagykanizsai mentõállomásra, dr. Szollár István sebész, honvéd katasztrófaorvos személyében. Dr. Szollár annak ellenére, hogy – saját elmondása szerint – elég kezdetleges viszonyok közé érkezett, nagyon is ambiciózusan kezdett neki az állomás vezetésének, amelyet majd harminc éven át irányított, hiszen 2005. évi nyugdíjba vonulásakor váltotta õt a jelenlegi vezetõnk, Tanai János. De nemcsak a mentõállomás, hanem a mentõgépkocsik vezetõi is jeleskedtek – meséli a kanizsai mentõ. – Például Ferencz István 1979-ben, saját elhatározásából jelentkezett az akkor nagy népszerûségnek örvendõ Autó-Motor Újság „Keressük a legjobb gépjármûvezetõt” vetélkedõjére, ahol a területi és megyei fordulókat is megnyerve, az országos döntõig jutott. A következõ évben pedig a nagykanizsai mentõsök megnyerték a tájékozódási futást és szakmai ismeretek pontos tudását ötvözõ, Miskolcon megrendezett III. Országos Természetjáró Találkozót: a gyõzelem jogán rendezhették meg a kanizsai mentõsök az 1981-es versenyt Zalakaroson.

Mikor érkeztek meg Dél-Zalába a modern, „márkás” mentõgépjármûvek? – 1983. november 11-én érkezett az elsõ Mercedes Benz típusú mentõgépkocsi Nagykanizsára, mely 14 évig szolgálta városunkat. A rendszerváltás évében, 1989-ben összesen 11 darab Nysa futott Nagykanizsán, több leselejtezés elõtt álló kocsi is megfordult nálunk. Itt jegyzem meg, hogy ugyanebben az évben nagyszabású felújítás–átépítés kezdõdött a mentõállomáson. Az átépítés több, mint egy esztendõn át tartott, és ennek végeztével, 1990-ben nyerte el az állomás a ma is látható formáját. Az elülsõ, kisebb épületet teljesen lebontották, de a hátsót is jelentõsen átalakították. A korábbi kettõ épület helyett egy nagy, tágas, emeletes épületet hoztak létre tágas, minden célnak megfelelõ helyiségekkel. Kettõ új garázs is kialakításra került, így ma már négy garázshelyiségben, az idõjárás viszontagságaitól védve parkolhatnak a pihenõben lévõ mentõautók. A munkálatok alatt a szomszédos kórházi irattár épületében, illetve egy ideiglenesen ideszállított, szolgálatvezetõi konténerben dolgoztak a kollegáim – szögezte le Klaszán Sándor, majd a mentõgépjármû állomány történetének ismertetését folytatva elmondta, hogy a rendszerváltás után, 1991-ben érkeztek meg az elöregedett Nysákat leváltó Toyota mentõautók.

– Az elsõ Toyota-szériát leváltó, újabb, 1997-ben érkezett Toyota típusok olyan jó konstrukciók voltak, hogy 2012-ben még kettõ szolgált belõlük városunkban.Nem volt ilyen szerencsés az 1995-ben érkezett, a kiöregedett UAZ-t váltó Mitsubishi terepjáró (az orosz „erõgépet” egy évvel korábban vitték el, 23 évet szolgált): az összkerékmeghajtású gépkocsi 1998-ban, egy szerencsétlen baleset során totálkárosra tört… Aztán 2004-ben egy Ford Transit is érkezett a jármûflottánkba, míg 2012. szeptember 19-én, az egyik végleg „elfáradt” Toyota helyébe egy, a ma már jól ismert, sárga színezéssel ellátott Wolksvagen Crafter került – sorolta a mentõ-szakápoló.

És a mentõ-egyenruha? Láttam olyan fotókat, ahol még tányérsapkájuk is volt…

– A régi fekete, tányérsapkás kiegészítõvel is ellátott mentõs ruha, amit még az 1950-es évek elején rendszeresítettek, évtizedeken keresztül használatban volt Magyarországon. A rendszerváltás után, a 90-es évek elején történt a mentõsöknél egyenruha-váltás, és egy kék nadrágból, valamint egy piros, téli-nyári dzsekibõl álló kollekciót kaptunk. Majd az új évezred elsõ évtizedének végén, 2008 - 2009 tájékán rendszeresítették a ma is használatos, teljesen piros, láthatósági fényvisszaverõ csíkokkal is ellátott mentõs ruházatot.

Egy mentõápoló esetében kézenfekvõ a kérdés, ami persze ugyanolyan érdekes lehet egy rendõr, vagy tûzoltó esetében is: van a tarsolyban „legemlékezetesebb” eset?

– Igen, nálam is megvan ez a bizonyos eset, ami tavaly május 11-én történt, pontosan emlékszem rá – mondja határozottan Klaszán Sándor. – Kora délután ESET- kocsin dolgoztam dr. Zakariás Bedõ Máriával és Németh László mentõgépkocsi-vezetõvel. Éppen egy koponyaûrbe vérzõ, középkorú beteget szállítottunk át a Kanizsai Dorottya Kórház Sürgõsségi Betegellátó Osztályáról az Erdész utcai, volt határõr laktanyába, ahova Sármellékrõl érkezett a mentõhelikopter: a kollégák átvették tõlünk, majd Pécsre, az Idegsebészeti Klinikára szállították tovább. Betegátadás közben, a megyei mentésirányító rádión értesített bennünket, hogy igyekezzünk, mert a bagolai hegyen, egy 13 éves fiút felöklelt egy bika. Meg kellett várnunk, amíg a helikopter baj nélkül felszáll – mert az a szabály, ha véletlenül visszazuhannának, akkor nekünk kell mentenünk õket –, és elindultunk a nyílt hasi sérült fiúhoz, akinek az állapotáról, a sérülése jellegérõl az idõközben kiérkezett másik mentõegység rádiójelentésébõl értesültünk. Cserfõ Ferenc mentõápoló bajtárs azt is jelezte a rádióban: „Küldjenek rendõröket, mert a bika itt fújtat mögöttünk. Négy bika van a helyszínen, bármelyik felöklelhet minket is.” – idézte vissza a kollégája mondatait a mentõápoló.

– Pár perc múlva értünk a helyszínre, pontosabban a hegyi út azon szakaszára, ahonnan gyalog kellett folytatnunk utunkat. Meredek szõlõültetvény mellett vezetett lefelé a sáros hegyi út. Felszereléseinket egy terepjáró elõre vitte. Mintegy 500 méter gyaloglás után egy istállóhoz értünk, mellette egy szûk átjárón keresztül vezetett az út a sérülthöz, mégpedig egy körülbelül 10-20 méteres szakaszon bokáig-térdig érõ trágyán át. Egy lejtõs legelõn feküdt a 13 éves fiú, mellette térdelt sírva a terhes anyukája. A fiú a hátán feküdt felhúzott lábakkal, tiszta tudattal. Cserfõ bajtársék az egészségügyi szakdolgozó anyuka segítségével infúziót kötöttek be és sterilen fedték a sérült hasát. A négy bika kb. 30 méterrõl figyelte tevékenységünket, két állatgondozó próbálta õket féken tartani. Állítólag a fiú csak meg akarta nézni az állatokat, az állatgondozó figyelmeztette, hogy ne menjen be a legelõre, mert tüzelnek a tehenek és ilyenkor a bikák meg vannak vadulva. Az egyik bika felöklelte, hasba szúrta, harminc métert hurcolta, feldobta és meg is rugdosta a fiút. Olyan hasi sebet ejtett, ami miatt szinte az egész vékonybél állomány kitüremkedett a hasfalra. Súlyos, életveszélyes sérüléssel álltunk tehát szemben. A sérült megmentésére koncentráltunk, megpróbáltunk nem gondolni a bikákra, és a sérült bélkacsot nedvesen tartva, steril lepedõvel fedve, kábító fájdalomcsillapítót adtunk, majd a fiatal fiút együttes erõvel vittük fel a mentõautóhoz, egy vászon hordheveder segítségével. Szerencsére a gyors és szakszerû beavatkozásnak köszönhetõen – beszállítás után a fiút azonnal megoperálták a kórházban – sérültünk maradandó károsodás nélkül túlélte a traumát. Azt hiszem, ez volt az utóbbi évek – már csak a bikák „felügyelete mellett” elvégzett mentés miatt is – legemlékezetesebb esete – zárta a beszélgetést Klaszán Sándor.

A nagykanizsai mentõállomás történetét összefoglaló, nagyítható pdf-formátumú tablósorozatot ide kattintva tekinthetik meg.

Dr. Papp Attila