Már a nevét se bírjuk rendesen leírni, mi lesz, ha véletlenül bevezetik? Az étterembe járunk majd kocsit javíttatni?!

Szervizdíjat ugyanis a reparáló mûhelyben fizetünk, nem a Gundelben. Rangos orgánumok is, expressis verbis, ekként értekeznek a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetségének javaslatáról, amely leegyszerûsítve arról szól: legyen kötelezõ a ceh végösszegéhez még 8-15 százalékot hozzáírni, s azt kifizettetni a vendéggel.

Ami, persze, lehet jó hír is, ha: amíg kajálunk, odakint átvizsgálják a kocsit. Ez esetben jogos a szervizdíj, pláne, ha kicserélnek ezt-azt, nyilván utángyártott, vagy bontóból beszerzett alkatrészt használva, hogy ócsítsuk (by Medgyessy) a dó’got. Meg, ugye, egyébként sincs ingyen ebéd (ez pedig by Gyurcsány, a megszorítások indokaként), de nem szeretnék a 2010-ben aktuális e’mútnyócévezés hibájába esni, mert egyrészt nem ez a téma, másrészt lassan 2010 óta is eltelik ennyi idõ, magam pedig nem vagyok ko(ó)rtörténeti boncmester.

A magyar helyesírás szabályai címû, nem éppen bulváros és könnyed, tehát nagy tömegek által nem forgatott vaskos kiadvány 506. oldalán egyértelmû írásmódként a szerviz rövid i-vel írattatik (ehhez képest egyes autószerelõk, szalonok még mindig gyakran szervízként nyomják honlapon, újságban, névjegykártyán és szórólapon). Ott, mármint a szakinál, teljesen természetes a szervizdíj, hisz’ az a szolgáltatás ára.

Ha mindez viszont egy étteremben jelenik meg, gyanút kell, hogy fogjunk. Mert vagy azt jelenti, hogy a tegnapi kaját kapjuk némi szervizelés – (fel)javítás – után, vagy azt, hogy a (természetesen kis adag) bécsi szeletet és sült krumplit követõen rögvest jön egy szívspecialista, s katéteres eljárással kitágítja a lassan elzáródó koszorúeret, amihez a (természetesen kis adag) bécsi szelet és sült krumpli koleszterintartalma is hozzájárul; tehát a doki reparál, javít, szervizel. Egyik sem hangzik túl jól, vagyis ahol szervizdíjat tüntetnek fel az étlapon, ott nyugodtan álljunk fel, és keressünk más helyet.

Olyat, ahol szervízdíj van. Már ha bírjuk a gasztrodiktatúrát.

A szállodás szövetség javaslata – akármit is olvasnak máshol… - ugyanis csak a hosszú í-vel írt változatra vonatkozhat, hiszen ennek alapja a szervíroz (felszolgál), amelynek helyesírására ugyancsak a nem bulváros könyvecske ad útmutatást – minõ csoda, szintén az 506. oldalon, rögvest a szerviz felett.

S ha végre le tudjuk írni rendesen, akár vitázhatunk is róla.

Persze, nem úgy, ahogyan az egyik hírportál lecseszi azt, aki – talán okkal – a szervízdíjat kötelezõ borravalóként értelmezi, imigyen: „A szervizdíj és a borravaló közötti legmarkánsabb különbség az önkéntesség: míg az utóbbi teljes egészében a vendégre van bízva, az elõbbi rögzített tétel, a felszolgált étel és ital ára mellett a kiszolgálás díja. Tiltakozni ellene pontosan olyan, mint beülni egy étterembe, megrendelni a vacsorát, majd tiltakozni az ellen, hogy annyit kérnek el a desszertként fölszolgált medvehagymás macaronért, amennyi az étlapra van írva”.

Ez a megközelítés olyan, mintha természetes lenne az, ha valaki egy bordélyházban kifizeti a megszabott tarifát, majd jön egy-két – kilóban – 100+-os, kigyúrt muki, és elveszi a pénztárcáját is. (Persze, hallottunk már ilyenrõl, de hát így jár az, aki nem bír a tesztoszteronnal, vagy csak szimplán nem tud összeszedni egy lyányt, akinek udvarolhat.)

Az éttermi árban – a nyersanyag, a rezsi, a bérleti díj(…) és a konyhai személyzet költsége mellett – benne van a felszolgálás is. Hiszen ez egy komplex szolgáltatás: ez elment vadászni, ez meglõtte, ez hazavitte, ez megsütötte, és ez az icike-picike mind megette.

Nyilván valahogy odakerült elé…, ami olyan természetesen dolog, hogy gyerekkorunk mondókája ki sem tér rá. No, ez lenne a szervízdíj. Vagyis a kötelezõ borravaló, akárhogy is magyarázzuk gazdaságfehérítéssel, béremeléssel, bármivel.

Ilyen alapon 8-15 százalékkal több tb-t kéne fizetnünk, hogy a hálapénz – amit leginkább elõre perkálunk, tehát nevével ellentétben nem a hálát fejezi ki, hanem a remény zsoldja – eltûnjön. Mert az éttermi ceh és a tb-járulék, logikáját tekintve, ugyanaz: az igénybe vett (teljes) szolgáltatás díja. Ezen felül van a borravaló és a paraszolvencia, amit talán pofátlanság lenne törvénybe iktatni, kötelezõvé tenni. Még akkor is, ha orvostól és pincértõl is függünk. Az elõbbit nem kell magyarázni, utóbbira pedig csak egy példa: régen – tisztelet a kivételnek – „divat” volt a nagyképû, kukacos, nem szimpatikus vendég ételébe beleköpni, bosszúból, hogy rohadjtemeg! (És még mielõtt a város összes vendéglátósa pert emlegetve, anyázva telefonálna: városi legendaként hallottam én is, konkrét bizonyítékom nincs senki ellen, hiszen elõttem senki sem csinált ilyet…)

Tény: szükség van az ágazatban a béremelésre, s az sem baj, ha minél inkább fehéredik a gazdaság, csak hülyét ne csináljunk egymásból. A felszolgálás az éttermi szolgáltatás elválaszthatatlan része, kár erre plusz tételt kreálni. Ha több pénz kell, mondjuk fizetésemelésre, tessék egy százassal megemelni a bécsi szelet árát. Még fel sem tûnne.

Nem lenne egyszerûbb, mint ideológiát gyártani a bevételnöveléshez?