Ezzel a szemlélettel igyekszik tanítani Gáspár-Varga Krisztina, aki élete során volt már benzinkutas, irodista, méhész, dolgozott a kanizsai állatmenhelyen, egy gyorsbüfében és a nagykanizsai javítóintézetben is, de mindig visszatért „eredeti” szakmájához. Mindenkihez meg kell találni a kulcsot, vallja a tanárnõ, akinek, ha egy iskolában tanítana, meglehetõsen könnyû dolga lenne az elfogadottság terén. De nem egy suliban tanít matematikát, hanem a volán mögött oktatja az autóvezetés csínját-bínját. Jó néhány éve ezt csinálja, de még mindig be-be néznek a gépkocsijába: nõ tanít férfit autót vezetni? Ha tudnák, hogy még profi szinten motorozik is…

– Érettségi után sok mindenben kipróbáltam magam. Voltam kocsmáros és fagylaltáruslány is, de csak nem találtam az életben azt a bizonyos helyemet –mondja Gáspár-Varga Krisztina. – Az ezredforduló után ötlött fel bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha megpróbálkoznék az autóvezetõ-oktatással. Akkoriban jóval egyszerûbben meg lehetett szerezni az oktatóvizsgát, mint most. Ugyanis, akkortájt elég volt egy nagyjából háromnegyed éves vizsga, és egy „B” kategóriás jogosítvány ahhoz, hogy valaki oktasson. Ma már a személygépkocsi vezetésére jogosító engedélyen kívül kötelezõ az „A” és „C” típusú, vagyis a nagymotor, és a teherautó vezetéséhez szükséges jogosítványok megszerzése is, hogy szóba jöhessen az oktatóként mûködés. Mindezt úgy, hogy a legutoljára megszerzett kategóriában is legalább két évet kell vezetni, vagy legalábbis „eltölteni”. Az autóvezetõ-oktató tanfolyam is egy évesre bõvült, az életkori alsó korhatár 24 év lett, érettségi vizsga is kötelezõ, és persze az sem mellékes, hogy a fizetnivalók is jóval drágábbak lettek. Nem kertelek, milliós összegre rúg egy tanfolyam elvégzése manapság, egyszóval, jóval nehezebb ma megszerezni az oktatásra jogosító papírt, mint tíz, vagy húsz évvel ezelõtt.

– Ez az oktatók létszámán is meglátszott, ugyanis a gazdasági világválságig meglehetõsen sokan voltunk: nagyjából 7500 ember oktatta az autóvezetést – hívta fel a figyelmemet Krisztina. –Én akkortájt (is) igyekeztem több lábon állni, és miközben 2002-ben elkezdtem a tanítást, nekiláttam a tanulásnak a Budapesti Corvinus Egyetemen. Kertészmérnöknek készültem, és 2007-ben sikerrel le is diplomáztam. Egy év múlva beütött a gazdasági válság, és ez a világméretû dolog bizony alaposan felforgatta a hazai autóvezetõ-oktató piacot is. Sõt, igazából ennek a levét isszuk mind a mai napig. Akkor az ország körülbelül 7500 oktatójából rövid idõn belül 4 ezer hagyta abba a szakmát, köztük én is. Részint nyugdíjba mentek ezek a kollégák, de inkább lemorzsolódtak, vagy új megélhetést választottak maguknak. Aztán néhányan visszatértünk ugyan a pályára, de azt hiszem, hogy jelenleg is kevés a jó szakember.

– Mivel amúgy is szerettünk volna még egy gyereket, így én is abbahagytam az oktatást, és az anyaság örömeinek adtam át magam. Aztán a munkaerõpiacra való visszatérésem ismét csak az „útkereséssel” kezdõdött, dolgoztam az állatmenhelyen, irodai asszisztensként, gyorsbüfében, benzinkúton, és a nagykanizsai javítóintézetben is – sorolja az autóvezetõ-oktató. – Majd úgy döntöttem: visszajövök. Ennek már egy esztendeje, és nem bántam meg. Egész napra, egész hétre be vagyok táblázva, szó szerint. Általában reggel hat órakor ülök be az autóba az elsõ tanítványom mellé, és gyakran este hatkor kezdem meg az utolsó órámat. Az iskoláskorúak általában reggel kezdenek, még a suli elõtt igyekeznek letudni az aznapi feladatot. Egy nap 10 órát lehet oktatni – hetente negyvennyolcat – így azért minden napra jut néhány óra szabadidõ. Én ezekben a „lyukasórákban” sem pihenek, vagy legalábbis nem a szó klasszikus értelmében, hanem ekkor igyekszem elvégezni az otthoni teendõket: postára megyek, ügyeket intézek, mosok, fõzök, takarítok, bevásárolok, gyereket nevelek, kertészkedek… Mivel a férjem is autóvezetõ-oktató – sõt, a kollégám is, hisz mindketten ugyanott tanítunk –, amellett hogy tûzoltó is, ezért megérti ezt az életstílusomat, és a gyerekek is elfogadták, sõt. A nagyobbik fiam szívesen ragad fakanalat, ha például nagyon el vagyok havazva, és nincs idõm ellátogatni a konyhába.

Hobbi tehát a kertészkedés, és mi még?

– A másik nagy szerelemre, a motorozásra sajnos már kevés idõ jut. Imádok felszállni a motorra, és csak menni-menni, több száz kilométeren át. Élvezni a csendet, és azt, hogy itt csak magam lehetek. Gyakran választunk a férjemmel olyan túrákat, amellyel átlépjük az államhatárt. Most például Rijekába mentünk le egy hétvégére. A Balkán hegyei között motorozni csodálatos élmény, hogy az Adria látványáról mér ne is beszéljek. Ez, illetve a kertészkedés az, ami kikapcsol: van a kertben egy öt méter átmérõjû kis tavacska, amit imádok csinosítgatni. Körülötte, és benne, a legkülönfélébb virággyûjtemények. Mondjuk a kert szeretete nem is csoda, hiszen a szakmám is kertészmérnök – neveti el magát a kétgyermekes anyuka.

A nõk, vagy a férfiak választanak inkább tanárnak egy nõt?

– Nekem nõi tanulóm van több. Itt a kamasz, 17 éves lánytól egészen a nyugdíjas kor közelében járó hölgyekig terjedõ skálát kell érteni, tehát eléggé széles a paletta. Sõt, most van egy hullám a középkorú, mondjuk a harminc és negyven év közötti emberekbõl, akik talán a gazdasági világválság miatt nem tanultak meg autót vezetni fiatal felnõttként, egy évtizeddel ezelõtt – ecseteli Gáspár-Varga Krisztina. – Férfi tanulóm kevesebb van, azt hiszem, egy férfinak nehezebb elfogadni, hogy egy nõ tanítja meg az autóvezetés fortélyaira. Ebbe talán az a tévhit is belejátszik, hogy a nõk rosszabbul vezetnek: szerintem ez így nem igaz, inkább csak óvatosabban.

De senki ne gondolja, hogy ha egy férfi választja tanárának Krisztinát, akkor a kettejük közötti viszony nem lesz harmonikus. A tanár néni kertelés nélkül elmondta, hogy bizony az autóban õ a fõnök, vagyis a tanulóinak el kell fogadnia, hogy – legalábbis tanácsokban, szavakban és instrukciókban – õ vezeti az autót.

– El is fogadják, a volán mögött az van, amit én mondok – mondja mosolyogva Krisztina. – De ez így normális, és egy-egy sikeres vizsga után látom rajtuk, hogy örülnek, hogy engem választottak oktatójuknak.

Mi az, aminek az elsajátítása a legnehezebb feladat egy ma vezetni tanuló embernek? Nekem, annak idején a tolatva parkolás volt a kihívás…

– Ez nincs máshogy ma sem, alapjában véve a parkolás az, amelynek az elsajátítása az egyik legördöngösebbnek tûnõ feladat a tanítványaim részére. Illetve, az utóbbi években rendkívüli mértékben megnövekedett gépjármû forgalomban való közlekedés. Hatalmas a gépkocsiforgalom, jóval nagyobb, mint tíz, tizenöt évvel ezelõtt – mondja határozottan Gáspár-Varga Krisztina. – Oktatóként mondom, hogy bizony nem egyszerû dolog egy tanulóvezetõnek ebben a hatalmas forgalomban, újoncként, egy órán keresztül helytállni. És mintha ez nem lenne elég, itt van az autópálya is, amelyre, ha már itt van, kötelezõ felmenni, és azon is gyakorolni. Általában 50-60 órát vezetnek a tanulóim, mielõtt vizsgára mehetnek. Nem egyszer beszólnak a türelmetlenebb vezetõk, mind a tanulónak, mind nekem, pláne, hogy nõi oktató is vagyok. Pedig egész nap feszülten figyel egy autóvezetõ-oktató, hogy ne legyen baj. A mi oldalunkra is be van építve mindhárom pedál, és a legfontosabb dolgunk az, hogy vigyázzunk: a tanuló nehogy valami balesetet okozzon. Azért ezt napi 8-10 órában mûvelni, elgondolható, hogy nem egyszerû feladat. A nehézségek ellenére a tanulóim többsége elsõre levizsgázik, nyolcvan százalék fölött van az „eredményességi mutatóm” – büszkélkedik a tanár néni.

3. kép

– Mi változott még az elmúlt évtizedben az autóvezetés-oktatás terén? – kérdez vissza Krisztina. – Például a rendõri ellenõrzések alkalmával már a tanulóvezetõket is félreállítják, és az autó papírjainak átvizsgálása után minden további nélkül megfújatják a szondát mind a tanárral, mind pedig a tanítványával is. Persze, ez nem baj, legalább a leendõ autóvezetõ megszokja, hogy az közúti közlekedésnek ez is egy velejárója. És talán a vezetni megtanulni vágyók életkori összetétele is változott, hiszen az idõsebb korosztály is szép számmal van jelen a tanulók sorában. A legidõsebb férfi tanulóm 56 éves volt, a hölgyek közül pedig szintén a hatodik iksz környékén járt. De kihívás minden újonc. Mindenkit ugyanarra kell megtanítani, csak mindenkit másképp. Mindenkihez meg kell találni a kulcsot. Egy-egy sikertelen vizsga után teljesen össze tudnak törni, ilyenkor az is feladat, hogy újra felépítsük lelkileg, hogy újra legyen kedve nekiállni, vezetni tanulni. Amúgy pedig, én is nehezen teszem túl magam azon, ha a tanulóm megbukik, hiszen ilyenkor mindjárt azt keresem: mit rontottam el?

Vajon tíz év múlva is összetalálkozhatunk Dél-Zala útjain Gáspár-Varga Krisztinával, ahogy vezetni tanít?

– Igen, szeretnék oktatni a jövõben is, ugyanis a szakmában kevés a nõi oktató. Nagykanizsán például hárman vagyunk, de az egyik kolléga nemsokára nyugdíjba megy. Az is érdekes, hogy a környéken nõi vizsgabiztosról még csak nem is hallottak. Talán a jövõben megpróbálkozom majd vele, szeretem az új dolgokat és a kihívásokat. Bár még most is elõfordul, hogy az emberek be-be néznek az autóba, hogy nocsak, nõ oktat egy férfit a vezetésre. Mi lesz akkor, ha nem csak oktat, hanem majd vizsgáztat is…

Dr. Papp Attila