Harminchárom százalék. Ennyit hagytak nekünk a gyõztes nagyhatalmak. Harminchárom százalék: a 282 ezer négyzetkilométernyi magyar földbõl 93 ezret csináltak a gyõzõk. Tollal, mindössze egy térkép segítségével húzták meg hazánk új határait az Antant vezetõi, velünk pedig aláíratták a dekrétumot kilencvenhét évvel ezelõtt, 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon palotában. Igazságtalanul vették el a magyarságtól a Felvidéket, Kárpátalját, egész Erdélyt, a Délvidéket és Muraközt, de még a szintén vesztes „sógorok” is a kárunkra gazdagodhattak, mikor osztrákká lett az Õrvidék. Az 1910. évi népszámláláskor összeírt 20 886 487 fõnyi népességbõl 7,6 millió ember (36%) került az új államhatárok közé. Az elcsatolt területek lakosságából 3 241 895 ember (30%) magyar anyanyelvû és nemzetiségû volt, s mintegy felük összefüggõ tömbben, közvetlenül az új államhatárok mentén élt.

A trianoni békeszerzõdés a versailles-i békerendszer részeként született meg, melyet a világháború lezárását követõen egy másfél éves konferencia készített elõ. A gyõztes antant hatalmak 1919. január 18-án kezdték meg a tanácskozást a Párizs környéki kastélyokban: Clemenceau francia, Lloyd George brit, Orlando olasz miniszterelnökök és Wilson amerikai elnök szava dominált. A legyõzöttek, így hazánk képviselõi is részt vettek a tárgyalásokon, de tényleges ráhatásuk nem volt az események menetére, csupán az 1919. júliusától születõ szerzõdéseket írták alá.

Az 1919. év tovább rontotta a helyzetünket, hiszen összefogás helyett Kun Béla kommunistáinak vörös terrorja következett. Ennek következményeként, 1919 augusztusában hazánkat jó részt megszállták az országunkból mind nagyobb darabot kiharapni akaró szomszédos népek: a legfájóbb talán az volt, hogy román katonák masírozhattak Budapest utcáin. Magyarországnak csak 1919 végén, Horthy Miklós hatalomra jutása után küldték el a meghívót a békekonferenciára, ahol, amikor már semmit nem lehetett tenni.

A gróf Apponyi Albert által vezetett magyar delegáció Teleki Pál „vörös térképével”, azaz a magyar ajkú népesség meglehetõsen pontos, Kárpát-medencei „helyszínrajzával”, etnikai, néprajzi, történelmi munkák és érvek tucatjával érkezett meg 1920 januárjában Párizsba: mindhiába. A magyar küldöttséget a tárgyalások ideje alatt házi õrizetben tartották, szót pedig csak 1920. január 16-án, a béketervezet véglegesítése után adtak Apponyi Albert vezérszónoknak. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetõsége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdõívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerzõdést: a ránk kényszerített diktátumot. Erre végül 1920. június 4-én, a Nagy-Trianon palotában került sor, ahol Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd írta alá a trianoni békediktátumot, ezzel szentesítették a történelmi Magyarország szétszakítását.

Eszerint Magyarország elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát: az összesen 320 ezer négyzetkilométeres, húszmillió lakossal és fiumei tengeri kikötõvel rendelkezõ Magyar Királyságból egy 93 ezer négyzetkilométeres, hétmillió lakost számláló kisállamot „csinált” az Antant. Románia megszerezte a Partiumot és Erdélyt, a délszláv állam – a késõbbi Jugoszlávia – a Délvidéket és a Muraközt, és elvesztettük a fiumei térséget, adriai tengeri kikötõnket is, Csehszlovákia pedig megkaparintotta a Felvidéket és Kárpátalját. Fájdalmasan „nevetséges”, hogy még az osztrákok is kaphattak egy darabot a magyar földbõl: az övék lett az Õrvidék, Sopront és környékét népszavazás mentette meg az elcsatolástól. A béke minden más szempontból is gúzsba kötötte az országot, miután a háború egyik felelõseként tetemes jóvátételt szabott ki Magyarországra, hadseregét 35 000 fõben határozta meg, és számos egyéb gazdasági és katonai kérdés kapcsán sértette hazánk szuverenitását. A trianoni békérõl tehát mindezek alapján elmondható, hogy erõszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett.

És miért volt IGAZSÁGTALAN? Ugyanis, ha ténylegesen a nemzetiségek területi megoszlása szerinti területfelosztást – mint ahogy hangoztatták – alkalmazták volna, akkor a mienk marad az Õrvidék, a Felvidék egy jó része, Kárpátalja és Észak-Erdély, az egész Székelyföld. Ugyanúgy nem vehették volna el, ha igazságot akartak volna Muraközt, és nem vehették volna el Délvidék egy jó részét sem. Mert ez mind magyar volt. Nem egy árbocra felhúzott lobogó miatt, hanem az évszázadok óta ott élõ emberek nemzetisége, anyanyelve miatt. És gondoljunk bele abba, hogy a Magyar Királyság az Osztrák-Magyar Monarchia idõszakában micsoda mennyiségû anyagi javakat fordított az elcsatolt területek gazdaságának és iparának kiépítésére, a vasút- és közúthálózat kialakítására. Fiume esetében a tengeri kereskedelem feltételeinek megteremtésére. Ezeket mind-mind figyelmen kívül hagyva, szintén elvették hazánktól, és odaadták a mesterségesen létrehozott új államoknak. Teljesen ingyen, semmit nem kellett fizetniük érte, sõt, még a magyarokat sújtották évtizedekig fizetendõ jóvátétel kötelezettségével… Az Antant azonban nem igazságot akart. A gyõztes pozíciójából diktált, és megmondta, mi legyen, Ezért nem volt igazság, ami akkor, 97 évvel ezelõtt ott történt. Diktátum volt. A magyarok õsi földjét, a hazánkat megcsonkító békediktátum. Ne feledjük, soha: 1920. június 4-én, Trianonban megcsonkították hazánkat, kitépték a magyarság egy részét bölcsõjébõl. Igazságot azóta sem kaptunk…

Dr. Papp Attila