Szelfi a tengerparton, napszemüveges szmájli, tegelés, majd megosztás – mindössze pár perc elég, hogy a nagyvilág tudtára adjuk: hol, kivel és mennyire érezzük jól magunkat, mellesleg pedig üdv mindenkinek.

Hol van már az a világ, amikor elbattyogtunk a postára vagy valamelyik szuvenírboltba; a rokonok és ismerõsök számbavétele után ipari mennyiségben vásároltunk képeslapokat; végigkotortuk a táskát toll után, majd tollat kunyeráltunk a postáskisasszonytól; remegõ kezekkel címeztünk („Hányas is a házszám?”); bélyeget nyaltunk, és végül több napos – vagy akár több hetes – útjára eresztettük a küldeményt? Nos, ez a világ még nincs teljesen leáldozóban: a képeslapküldés szertartásos aktusa – ahogy mondani szokás – nem tûnt el, csak átalakult. Egyik új formája a postcrossing, amely világszerte hódít.

– Minden egyes képeslap egy új felfedezés – állítja Benke Dániel, akit három évvel ezelõtt ejtett rabul ez a hobbi. – Még az egyetemen hívta fel rá a figyelmünket az egyik oktatónk, mondván jó lehetõség a nyelvgyakorlásra, de nekem még az is tetszik benne, hogy rengeteg érdekességet meg lehet tudni az egyes országokról.

Persze, a mai világban azért még ez sem megy teljesen internet nélkül: ahhoz, hogy valaki bekerüljön a képeslap-körforgásba, regisztrálnia kell a postcrossing honlapján, majd az adatok kitöltése után a rendszer véletlenszerûen kidob egy címet. Amikor a képeslap célba ér, a címzett regisztrálja azt az oldalon, esetleg pár sorban meg is köszöni, de egyéb interakció nem alakul ki a felhasználók között – a postcrossing célja ugyanis nem az ismerkedés, hanem a cserebere.

– Jelenleg 104 darabos a gyûjteményem, és majdnem ugyanennyi képeslapot adtam fel – meséli a kanizsai könyvtár munkatársa. – És ha már statisztika: eddig 36 országgal kerültem kapcsolatba, és az elmúlt három év alatt mindössze három képeslap veszett el a nemzetközi posta útvesztõiben, ami nem is rossz arány, tekintve, hogy vannak lapok, amik akár tízezer kilométert is megtesznek, mire a címzetthez érnek.

Egyes helyeken kifejezetten nagy rajongótábora van a postcrossingnak: a legtöbb felhasználó Németországban és Oroszországban él, így a képeslapok nagy része innen, illetve ide érkezik. Dani kollekciójában – az európai államok mellett – akad mexikói, tanzániai és dél-koreai lap is. A fiatalember a profilján beállította, milyen nyelveken beszél, így a kommunikáció nem jelent akadályt, annak pedig külön örül, ha valaki egy-két szót a saját nyelvén is ír.

– Ekkora távolságból még a leghétköznapibb történet, akár egy rövid idõjárás-jelentés is kuriózumnak számít – mondja. – A mindössze pár soros írások ugyanakkor néha egészen különleges élethelyzeteket sejtetnek. Kaptam egy lapot valakitõl, aki egy olyan sziget mellett él, ahová geológusokon kívül még senki nem tette be a lábát. A szakemberek azt kutatják ott, milyen lehetett az érintetlen természet állapota, még az ember beavatkozása elõtt.

Dani nagy rajongója a történelemnek, így elsõsorban az ilyen témájú darabok a kedvencei. Az egyiken a Kreml látható 1913-ban, egy másikon pedig a törökök atyja, Kemal Atatürk. Lengyelországból olyan lap is érkezett, amire a feladó azt írta magyarul: „Lengyel, magyar – két jó barát...”.

A kanizsai postcrosser maga is szorgalmasan küldözgeti a képeslapokat, havonta öt darabot ad fel.

– Kezdetben némi fejtörést okozott, honnan szerezhetnék olyat, ami Kanizsával kapcsolatos – idézi fel Dani. – Egyszer aztán véletlenül kiderült, hogy a múzeumban lehet ilyeneket kapni. Van, amelyiken a Vasemberház páncélosa, Sissi szobra vagy épp az Erzsébet tér látható. Egyszer Amerikába is küldtem egyet, azon a Testvérvárosok kútjának velocipédes alakja szerepelt. A címzettnek annyira megtetszett a szobor, hogy visszajelzett, és megkért, meséljem el neki az alkotás történetét.

Nemes Dóra

Még mondja valaki, hogy kivesztek a képeslapok! (Fotók: Jancsi László)