Hatvannégy évvel ezelõtt, 1953. június 8. napján végezték ki a kommunisták Sándor István szalézi rendi szerzetest. Rövid életében fiatalokat okított a keresztényi elvekre, oly sikerrel, hogy az ÁVH pártõrségében is voltak tanítványai. Nem tagadta meg katolikus hitét és nem menekült el, pedig tudta, hogy a bitófán fogja végezni. Évtizedekig nem lehetett õt (sem) emlegetni, vagy emlékezni rá, de az egyházért és a hívõ emberekért vállalt vértanúságát nem felejtették el: 2013-ban, halálának hatvanadik évfordulóján boldoggá avatták.

Az elsõ világháború kitörésének évében, 1914. október 26-án született Szolnokon. Vasesztergályos és rézöntõ szakmát tanult, és egy ideig dolgozott is választott szakmájában. Majd 1936 elején Budapestre utazott, hogy nyomdásznak tanulhasson a Szalézi-rend rákospalotai nyomdájában. Szerzetes-jelölt lett belõle, és bekapcsolódott a rend gyermeknevelõ tevékenységébe: elsõsorban ministránsok tanításával foglalkozott. Két év múlva, 1938 márciusában felvették a rend mezõnyárádi noviciátusába, de nemsokára besorozták katonának, így csak 1939 augusztusának végén folytathatta a noviciátusbeli felkészülést. Egy esztendõ múltán, 1940. szeptember elején tette le ideiglenes szerzetesi fogadalmát.

A második világháború közbeszólt, így 1942-ben behívták, majd a keleti frontra került, ahol híradósként és távírászként vett részt a harcokban. Már itt megmutatkozott bátorsága, amiért ki is tüntették. Végigszolgálta a háborút, 1944-ben esett amerikai fogságba, Németországban. Miután hazatért a hadifogságból, ismét a rend nyomdájában kezdett dolgozni: 1949-ben kapta meg a mesterlevelet. Emellett aktívan vette ki a részét a fiatalok keresztény szellemû nevelésébõl, és a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete rákospalotai csoportjának a vezetõje lett. Ezt a tevékenységét folytatta akkor is, amikor 1946 nyarán belügyminiszteri rendelettel hivatalosan betiltották a szervezetet: ekkor került igazán összeütközésbe az egyre inkább hatalomra törõ, egyházellenes kommunistákkal. Nem törõdött a veszélyes helyzettel, és 1946 nyarán örökfogadalommal kötelezte el magát a Szalézi rendben. Rákospalotán egészen 1950 tavaszáig mûködhetett a szaléziak fiúnevelõ intézete, ahová árvákat és a legszegényebb családok gyermekeit fogadták be, de ekkor a Rákosi- vezette kommunista állam betiltotta a szerzetesrendek mûködését, és az erõszakos feloszlatás a Szaléziak rendjét is érintette. Sándor István kezdetben sekrestyésként tudott elhelyezkedni, de emellett tovább folytatta, immár illegalitásban, az ifjúsággal való foglalkozást: kirándulásokat, magánlakások félhomályában katolikus összejöveteleket szervezett, és hittant tanított. Az Államvédelmi Hatóság Rákosi Mátyás totális hatalomra jutásának évében, 1949-ben néhány száz emberbõl úgynevezett „pártõrség”-et hozott létre, amelybe elõszeretettel válogattak be árvaházban felnõtt fiatalokat. Így történt, hogy Sándor István tanítványi közül is bekerültek néhányan a pártõrség tagjai közé, és volt, aki továbbra is tartotta Sándor Istvánnal a kapcsolatot. Ez késõbb végzetesnek bizonyult.

Nem kellett sok idõ ahhoz, hogy az ÁVH tudomására jusson Sándor István illegális tevékenysége, ezért 1951 februárjának végén megfigyelését rendelték el. Miután egy volt tanítványa errõl bizalmasan értesítette a szerzetest, a rendi vezetõség megszervezte számára a külföldre menekülést. Hamis útlevéllel már a nyugati határ közelében járt, amikor úgy döntött, inkább vállalja akár a vértanúságot is, de nem menekül el, és nem hagyja magukra a reá bízott fiatalokat.Budapestre visszatérve, hogy letartóztatását elkerülje, Kiss István álnéven a Persil Mûvek dolgozója lett, és bejelentés nélkül lakott egyik rendtársa lakásában. Groteszk:a Persil gyárban végzett nevelõ munkájáért „népnevelõ elismerést” kapott.A kommunista besúgóknak köszönhetõen 1952-ben leleplezõdött, sõt, kitudódott az is, hogy a legfõbb pártvezetõk védelmét ellátó õrség egyik tagja aktív kapcsolatban áll a szerzetessel. Államvédelmis tisztek izgatása ürügyén, 1952. július 28-án tartóztatták le. A börtönben többször is megverték, de nem tudták beismerõ vallomásra kényszeríteni. A hetekig tartó kihallgatásokat követõen 15 társával együtt (kilenc ÁVH-s pártkatona, öt katolikus pap, illetve két civil, köztük egy 15 éves gimnazista lány) bíróság elé állították. A Budapesti Hadbíróság 1952. október 28. és 30. napjai között megtartott, szigorúan titkos, zárt tárgyaláson hozta meg az ítéletet. A népi demokrácia elleni szervezkedésért a gimnazista lány nyolc (!) év börtönt kapott, négy fõt, köztük Sándor Istvánt kötél általi halálra ítélték, míg a többi vádlottat öt és tizenöt év közötti (összesen 125 évet róttak ki rájuk) fegyházbüntetésekkel sújtottak. Sándor István és két társa kegyelmi kérvényét 1953. március 12-én elutasították, a negyedik halálra ítéltnek megkegyelmeztek, és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. A szerzetest és halálra ítélt vádlott társait három hónap múlva, 1953. június 8-án akasztották fel.

A katolikus egyház a bátor szerzetest vértanúnak tekinti, ugyanis hitéért vállalta a biztos halált. Az 1956-os forradalom ötven esztendõs évfordulóján, 2006-ban kezdeményezték egyházmegyei szinten boldoggá avatását. Két év múlva ügye már a Vatikánba került, és Ferenc pápa 2013. március 27-én engedélyezte Sándor István boldoggá-avatási dekrétumának a kihirdetését: fél esztendõvel késõbb, 2013. október 19-én avatták boldoggá. A krakkói „Isteni Irgalmasság” tiszteletére épült bazilika altemplom részében kialakított magyar kápolna falát díszítõ, magyar szenteket ábrázoló mozaik képek mellett felsorolt nevek között Sándor István is szerepel Salkaházi Sára, Kaszap István és Bódi Magdolna nevei mellett.

Dr. Papp Attila