Nagy vagy Kanizsa! A megyebajnoki arany csillogása most melengetheti az elmúlt évek focikomorságától kissé megkérgesült drukkerlelkeket. A – fészbúknyelven – bódogság azonban csak akkor lesz teljes, ha augusztustól már NB-s derbiket láthat a végvári közönség. (Lehet, igazolni kéne egy Thúry nevû centert is…)

Magyarhonban sportsikerrõl írni rendkívül hálás dolog, hisz’ az ember – képzeletben csapattaggá válva – használhatja a többes szám elsõ személyt: mi megcsináltuk, mi megnyertük, mi vagyunk a legjobbak, viárdöcsempionsz!

Ám ha tényszerûek vagyunk – gátat szabva a vulkanikus érzelmi kitöréseknek, elvégre nem az Etnán járunk, maximum Szabadhegyen, Förhéncen, etc. - az UFC Nagykanizsa megcsinálta, megnyerte, õk a legjobbak. Zalában legalábbis biztosan „… a Kanizsánál nincsen jobb, jobb, jobb…!”

S hogy ettõl nekünk – mer’ azért mégis csak viárdöcsempionsz…. - jobb-e? Nos, június 4. után nem lett olcsóbb a kenyér, béremelésrõl sem értesített a vezetõség, és a sört sem mérik ingyen, bár ezt egyszer már a Kétfarkú Kutya Párt megígérte, de ellenzékben könnyû dobálózni orbitális lózungokkal, mint annak ma is tanúi lehetünk.

Amúgy szerintem jobb. A büszkeség, a közösség, a (lokál)patriotizmus ugyanis nem smafu, nem avítt kifejezés, még ha a liberális szcéna ezt is akarja ránk erõszakolni a genderekkel, a fizetett áltüntetõkkel, a szabadság édes madarának tollába bújtatott nemzetközi (vélemény)diktatúrával.

Az UFC Nagykanizsa azt bizonyítja: ahol rend, akarat és közösség van, a munkában hisznek és rendesen dolgoznak is (a heti négy edzés a megyeegyben ennek minõsül), ott jön a siker. Buktatókkal ugyan (lásd: õsszel hazai vereség a fõ rivális Csácstól), de jön.

Aki hisz – az húsvétkor gigarangadót nyer idegenben, pünkösdkor pedig bajnok lesz, mint arra Polgár kolléga a sportoldalakon rámutat.

És ez erõt adhat mindannyiunknak: hittel és munkával az élet nagy csatái is megnyerhetõk. Ennyi a titok. Viárdöcsempionsz.

(Egy korábbi június 4-én persze nem nyertünk, se bajnokságot, se országot, se nemzetet, de a hit és a munka oda vezetett, hogy ma már nemcsak a gyásznap fájdalmának sajgó sebe éget, hanem a vállalt összetartozás büszkesége is. Megint nemzet lett a nemzet, még ha ez 2004. december 5. árulóinak nem is tetszik.)

De van még itt egy „kis” feladat. A Makó, a Csongrád megyei bajnok, amely ugyanúgy akarja az NB III-at, mint a Kanizsa, merthogy az a csapat is – na jó, nem pont az, de a város, a székhely, a stadion egyezik… – látott már szebb napokat. Mondhatnánk, hogy a sors igazságtalansága ez, mert a – Budapesttel együtt – 20 megyebajnokból csak 14 vállalná a magasabb osztályt, így hat együttes (Pápa, Gyöngyös, Tiszafüred, Füzesgyarmat, THSE-Szabadkikötõ, Vecsési FC) a sorsolás következtében plusz gyötrelem nélkül léphet az NB III-ba, a további nyolc együttes osztályozóra kényszerül, s csak a párharcok nyertesei jutnak fel.

De Székely Éva is megírta már: sírni csak a gyõztesnek szabad.

S paradoxon: a megyebajnoki cím már megvan, de gyõztesek csak akkor leszünk – már megint ez a formula… -, ha június 17-én, idehaza, úgy este háromnegyed hét körül mi állunk jobban a két meccs alapján.

Ha valamikor, hát most van szükség a hitre és a közösségre - pályán és lelátón egyaránt. Kétség sincs: a csapat a siker küszöbén szívét-lelkét kiteszi majd, ha kell, bajnokaink „beledöglenek” a küzdelembe. A minimum, hogy melléjük állunk.

Nem egy-kétszázan, mint a megyei pontvadászat hazai meccsein, hanem legalább egy-kétezren. Mert ez most nem „csak” a fociról szól, hanem a városról, rólunk is. Ez most történelem, amelynek az a sajátja, hogy a vesztesek lábjegyzetbe kerülnek, a gyõztesek pedig (tovább) írják.

S ha az individualizmus nihiljét levetkõzzük, akár ezen a meccsen is rájöhetünk: a közösség, a közös öröm erõssé tesz.

Ha sikerül, ha beteljesül az álom, nem lesz olcsóbb a kenyér, nem kapunk béremelést és ingyen sört sem, de jogosan skandálhatjuk, énekelhetjük: viárdöcsempionsz. És az élmény megfizethetetlen.

Hajrá UFC! Hajrá Nagykanizsa!

Veletek vagyunk!