Balogh László beszéde elhangzott 2009. december 8-án Nagykanizsán Tüskés Tibor, író, városunk díszpolgára temetésén.

Tisztelt Kanizsai Gyászoló Gyülekezet! Kedves Tibor! Mester és Tanár Úr!

Eljött a rendelt idõ. Nemrég még Te búcsúztattad a kanizsai temetõben sírjánál barátodat, s most mi állunk itt, s átérezzük az Élet mulandóságát és az örök újrakezdõdést. Az élet csodája van mögötted, sok-sok munka és elismerés, kitüntetés. Nem véletlen, hogy oly sokan tekintették Tüskés Tibort gyászolandó halottuknak, s valljuk, hogy személyében a XX. századi magyar irodalom és mûvelõdés értékeinek õrzõje, generációk nevelõje távozott el közülünk.

Fáradhatatlan irodalmi patrióta voltál, sokaknak Te voltál „a” szerkesztõ. Több mint félszáz könyved jelent meg, melyek által és kiállásod révén megmaradtál valahol mindig tanárnak íróként és irodalomtörténészként is. Sorra elmentek mellõled legjobb íróbarátaid, de Te Álltál a vártán, s tudtad, a tehetség, az elismerés, az életkor nem érdem, hanem ajándék, kegyelem. Így bár piarista diákként jártad iskoládat, de már az állami gimnáziumban érettségizvén állandó kapcsolatban voltál gimnáziumunkkal, a Batthyány Lajos Gimnáziummal - évente látogatván bennünket rendkívüli magyarórákkal ajándékozva meg felnevelõ, eszméltetõ városodat, iskoládat. Büszkék vagyunk erre a kapcsolatra, arra, hogy életedben díjat alapítottál gimnáziumunkban a legrátermettebb bölcsész-diáknak, s könyvtáradat is nekünk szánod. Így írtál könyvet nekünk kanizsaiaknak, zalaiaknak, pannonoknak, magyaroknak. Így nem volt véletlen, hogy 2009-ben Nagykanizsa Díszpolgára lettél. Igen, az írott betût mindig a nemzet szolgálatára, fölemelésére fordítottad, mert tudtad, hogy haza van a magasban és köztünk is…
Oly nagy kitartással írtad íróállványodon írásaidat tudva azt, hogy az íróelõdök, a kortársak és az íróutódok között megtartó folyamatosság van, a kézfogás melege nem szakadhat meg. A magyar irodalomban láthatatlan, nemzedékeket összekötõ lánc van, amely esztétikai és erkölcsi értékekbõl, nemzeti hagyományainkból fonódik össze. Bár 56 éve Pécsen éltél, de kézfogásaid és üzeneteid révén Kanizsához is kötõdhettél és segítettél nekünk is jobban kötõdni városunkhoz, s a tanítványok itt is mesterként vártak és tartottak számon. Oly jó precíz, atyai leveleidet újraolvasni; gördülõ, írott betûid és írógéped ismerõs kalligráfiai révén kicsit az irodalomtörténet részének tekinthettük Kanizsát is. S hogy itt kívánsz végsõ nyughelyet is magadnak, ez minket, Kanizsát is büszkeséggel tölthet el. Hiszem könyveid és kézfogásaid révén felemelsz bennünket is Bertha Bulcsuhoz, Lázár Ervinhez, Fodor Andráshoz, Kodolányi Jánoshoz, Veres Péterhez, Csorba Gyõzõhöz, Nagy Lászlóhoz, Illyés Gyulához, Pilinszky Jánoshoz, Rónay Györgyhöz,..
Általad és mûveid révén versrõl versre és a testvérmúzsák révén is tudhatjuk, hogy mi a mérték és a mû, a vidéki élet, a tájak és az emberek kapcsolatai; titkokat kerestél, és az idõ rostájában, a párhuzamos történelemben, a jelbeszédben megtaláltad az utad, kedves Professzor Úr….! Igen értékmentõ és értékteremtõ voltál.
Halálodnak hírét írótársaid nehezen dolgozzák fel. Újra elment valaki a nagy önzetlenek nemzedékébõl, aki íróként, tanárként, szerkesztõként pótolhatatlan ûrt hagy maga után. Valamelyest enyhít a fájdalmon, hogy október végén Pécsen személyesen meglátogatva Téged még sikerült átadni az újrakiadott, általad szerkesztett könyvet, melynek címe: „Szülõföldem, Kanizsa”, s vele együtt Nagy Gáspár újra kiadott könyvét a : „Kanizsa – vár (vissza)” címû örökérvényû üzenetet. Gyakran szerepeltél iskolai évkönyveinkben fényképeiddel és írásoddal is. Így a 2000-es évkönyvben szerepel a „Könyv dicsérete” címû írásod, mellyel 70. születésnapodon köszöntöttünk. Ennek utolsó bekezdése így hangzott, Te írtad, s most üzen ez a két mondat: „Az ókori görög mitológia szerint Kháron, az alvilág révésze a holtak lelkét csak akkor szállította át a Styx folyón, ha temetésekor a halott szájába egy pénzdarabot tettek. Ha utoljára lehunyom a szemem, azt szeretném, hogy nyitott könyv takarja el az arcomat.” S a következõ oldalon évkönyvünkben iskolánk szintén gyakori vendége, Nagy Gáspár költõ „Te Deum” címû verse szerepel. Bizony a könyvek és sorsok képesek minden idõt átívelni, s a jelenben is üzenni… Ez az igazi exponált idõ, mely nemzedékeken is képes áthatni – tudta ezt Tüskés Tibor: a „derûs borúlátó”, az elõrelátó.
Nem nekrológot és nem emlékbeszédet kívánok szólni, hanem Tüskés Tibor nekünk szóló örökségérõl és barátságáról emlékezem meg a város, az iskola és jómagam nevében szomorúsággal és büszkeséggel. Õ a barátságát valóban Hamvas Béla-i értelemben osztotta szét: „ A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belõle.” Õ így volt áldást hozó. S a szeretet elõtt nincs halálhatár, s a mûvekben tovább lehet élni. Mivel Tüskés Tibor több mint 50 könyvet írt, ezért õ nagyon sokáig fog még élni…Így lehet a halált emberiesíteni, akár még elviselhetõvé is tenni. „ A halállal szemben egyedül a szeretetben bízhatunk” – mondhatjuk Simone Weillel. A szeretet az egyedüli, amely elviselhetõvé teheti a veszteséget. A szeretet, amely nem puszta érzés, hanem tett és cselekvés. Így lehet igaz az egyházi zsolozsma: „Immár a nap leáldozott”, de „már kél a fénynek csillaga”. S Babits-csal mondom: „nem annak kell az imádság, ki az Istent megtalálta már”, mert azt már átölelte az Isten…. S a Jelenések könyve 14. része, 13. verse alapján: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg… Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik õket.” Ezért nem reménytelen a világ, s így a halál sem… Mert amit másokért teszünk, megmarad és halhatatlan. S egy 50 kötetes íróemberre különösen igaz ez. Nekik könnyebb átvinniük a szerelmet a túlsó partra…. Ez adhat reményt és örömet még kétségbeesésben és a szomorúságban is.
Ezért köszönthetem Tüskés Tibort a nemrég elhunyt barát, Pék Pál versével az „Arccal a Semminek” címû kötetébõl, amelyet az élõ Tüskés Tibornak ajánlott.

Törvény
A 70 éves Tüskés Tibornak

„Mint a nád a bolond szélben,
bukdosunk a köd alatt,
s valamennyi égtõl távol
laktuk be az ólakat.

Bélyegesek csöndje fogott,
haszontalan „nincs tovább” - -
múltuk hamis pitvarába
mért bókol hát jázminág?

Hisz a kertek hullámtalan
lombtavába vetett táj,
Atlantiszunk ébred, vonva
egysorsunkat zátonyán.

S megérinti még az arcunk,
letépve a cicomát,
mi poklainknak elfedezte
apostoli tébolyát - -

Akkor tán az éj megismer,
s visszanéz egy szökevény
világ, ami sohasem volt,
s bennünk holnap mégis él”.

Felnevelõ, eszméltetõ városa, iskolái és barátai nevében búcsúzom, s köszönöm Tüskés Tibornak, hogy szeretett városa, iskolája és barátai lehettünk.

Balogh László
igazgató, OKISB-elnök