Bartha Levente, székelyföldi elõadómûvész estjei mindig mély, gazdag és maradandó élményt nyújtanak a közönségnek. Témaköreit a két világháború közötti magyar irodalomból válogatja. Rendszerint úgy, hogy az visszatekintést nyújtson a Kárpát-medence történetére versben és prózában. Lapunk a szélkelyföld üzenetérõl faggatta.

– Mint említette, nem volt könynyû az útja Nagykanizsáig. Régóta bûvölgette ezt a várost és belsõ késztetést is érzett az idejövetelre. Miként kell ezt értelmeznünk? 

–  A csíksomlyói búcsún olyan szerencsés helyzetbe kerültem, hogy hét nagykanizsaiaival is találkozhattam. Egy héten át együtt csodálhattuk a Székelyföld rejtelmeit, annak tisztaságát, igazságát. A városra azért gondoltam sokat, mert nagy híre ment annak, hogy létezik itt egy csodálatos obeliszk, amit ledöntöttek. Mély nyomot hagyott – innen nyolcszáz kilométerre – a székely emberek szívében, hogy jogtalanul, igazságtalanul ezt cselekedték, holott ez egyébrõl szólt. A Kárpát-medence tisztaságáról és õsi hitérõl. Tudom, hogy Nagykanizsa a maga világában, egyszerûségében, nyelvezetében, a nyelvi értékekben, a nyelvi sajátosságát illetõen egy színfolt a magyar történelemben, valamint a magyar irodalomban. Ez nekem olyan jól esik, és erre nagyon büszke vagyok.

– Egy másik kötõdést is említett városunkhoz.

– Amikor a magyar honvédeket 1945. tavaszán elvitték Oroszországba, Szibériába, köztük volt édesapám, Bartha Dániel is. Itt gyûjtötték össze õket a Károly laktanyában. A hazáját védte, a magyar hazát.

– Milyen vezérfonal mentén állítja össze estjeit?

– Készülök egyfajta mûsorral. Ám Nagykanizsán ez másként történt. Ahogy megérkeztem a városba, és kezet fogtam régi ismerõseimmel, érzékeltem a történelmi üzenetet. Körbejártam a város fõterét, láttam a csodálatos szobrokat, az embereket, és barátom jóvoltából pár környékbeli falut is. Itt azonban azt mondtam magamban, változtatok! Úgy döntöttem, a szemekbõl, a tekintetekbõl fogom kiolvasni mit szeretne hallani a közönség. Így a mûsor hetven százalékát improvizáltam. A tekintetek azt sugallták, hogy beszéljek Csoma Sándorról, mert valahol lennie kell egy õshazának. Nagykanizsa az õshazának egy csodálatos pontja…

– Ön is úgy látja, hogy az írástudóknak nagy a felelõssége a nemzeti megmaradásban.

– Mindenképpen az õ szerepük a legfontosabb, mert õk a lélek napszámosai. Õk azok, akik az üzeneteket eljuttatják hozzánk. Említhetem drága jó barátomat, Latinovics Zoltánt, aki olyan színfoltja a magyar színjátszásnak, akire nagyon büszkének kell lennünk. Õ az, aki nemcsak bátorított sok évvel ezelõtt, hanem közös terveink is voltak. Ugyanígy említhetem Visky Árpád sepsiszentgyörgyi magyar színmûvészt, akirõl azt hiszem, mindenki tudja, hogyan halt meg. Ezek az emberek az igazi írók és költõk, mert értik, érzik a kort, és mernek üzenni. Figyeljünk tehát rájuk, mert õk azért vannak, hogy figyelmeztessenek minket, és õk azok, akik megvédik és világgá kiáltják gondjainkat. Nekik köszönhetjük a magyar nyelv tisztaságát. Ez az az erõ, amely összefogja öt földrész magyarjait. Az epicentrum, az õshaza, a Kárpát-medence. Nekünk kötelességünk megvédeni. Mint ahogy vigyáznunk kell e csodálos nyelvre, amely a rövid- és hosszú magánhangzóival egyedülálló a világon.

B.E.