Nyolcvanéves lett. Nézem a fotóját, és ugyanazokat az elszánt szemeket látom, mint az 1956-os forradalom napjaiban készült fényképeken, mikor fegyverrel a kezében védte a hazát. Ez a nõ nem hagyja magát, ez jut róla eszembe. Nem hagyta magát az ÁVH-nak, sem a szovjeteknek, sem Kádáréknak. Nem ijedt meg a halálos ítélettõl, sem az életfogytiglani börtöntõl. Túlélte – és legyõzte – azt a rendszert, ami évtizedekig béklyózta a magyar társadalmat. Szerintem szûk, félhomályos cellája mélyén ülve nem gondolta volna, hogy valaha országgyûlési képviselõ lesz. De az lett, mert az emberek, az egyszerû emberek megválasztották. És ha már megválasztották, akkor harcolt a szocializmus évtizedeibõl visszalopózkodni akaró, „hazudtunk reggel, éjjel, meg este” felfogás, kijelentés ellen. Mert hiszen, ez ellen küzdött egész életében. Wittner Mária nyolcvan éves.

Wittner Máriának hányatatott sors jutott osztályrészül. Édesapját nem ismerte, anyjának sem kellett: kétéves korában a karmelita rend fogadta be, és viselte gondját. A gimnáziumot nem fejezte be, hanem dolgozni kezdett: gépíró lett Szolnokon, majd Kunhegyesen, a járási tanácson. Fia született, akit egyedül nevelt, majd az 1956-os forradalom elõtti esztendõben felköltözött a fõvárosba, ahol alkalmi munkákból tartotta el magát. A forradalomban az elsõ naptól kezdve részt vett. Ott volt a Magyar Rádió ostrománál, majd 1956. október 24-én megismerkedett Havrila Béláné Sticker Katalinnal, akivel jó barátságba került, és együtt segédkeztek a sebesültek ellátásában.

A Vajdahunyad utcában harcoló csoporthoz csatlakozva, már fegyverrel a kezében harcolt a magyar szabadságért. Részt vett a X. kerületi rendõrkapitányság elfoglalásában, ahol fegyvereket szerzett a csoportja a további harchoz. 1956. november 4. napján, a szovjet támadás során repeszektõl megsérült, és a Péterfy Sándor utcai kórházba került. Öt nap múlva megpróbálta elhagyni az országot, de elfogták, és letartóztatták. Ekkor, kihallgatása után még szabadon engedték, és így sikerült Ausztriába szöknie. De nem bírt a hazájától távol élni. Hazajött, pedig pontosan tudta: valószínûleg a halálba jön vissza. Segédmunkásként kezdett dolgozni, és csupán 20 éves volt, mikor 1957. július 16-án letartóztatták és „fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás” miatt perbe fogták. Elsõ fokon, 1958. július 23-án halálra ítélték. Fél évnél is többet élt ezzel a tudattal a cellájában, mikor másodfokon, 1959. február 24-én életfogytiglani fegyházbüntetésre változtatták ítéletét. Ezután még 11 esztendõt töltött a fegyházban, mikor 1970. március 25-én, két másik nõi forradalmárral együtt, végre kiengedték. Így emlékezett erre:„Igen, kiengedtek bennünket, de nem amnesztiával. Nem lehetett 1970-ben '56-osoknak amnesztiát adni, mert mindenki úgy tudta, '56-osok már nincsenek benn. 1969 õszén megjelent egy Kádár-interjú, amit egy amerikai újságíró készített. Az volt az egyik kérdése, hogy vannak-e még Magyarországon politikai foglyok. Kádár azt hazudta, hogy nincsenek, mert '63-ban mindenkit kiengedtek. Akik még bent vannak, azok azóta kerültek vissza. Élõ cáfolatként, bizonyítékként ott voltunk mi hárman!”

Varrónõ, majd takarítónõ lett, és „hála” a fegyházban töltött keserves éveknek, mindössze 43 éves volt, mikor rokkantként nyugdíjazták. A rendszerváltás óta az 1956-os szervezetek megkerülhetetlen alakja, következetes és határozott antikommunista. A forradalom 50. évfordulójára szervezett ünnepségekkel kapcsolatban harcosan állt ki az mellett, hogy a még élõ forradalmárok ne ünnepeljenek együtt a Magyar Szocialista Párt képviselõivel. Ugyanígy bírálta a Gyurcsányék által felállítani tervezett, hivatalos 1956-os emlékmûvet: nem felejtett… Wittner Mária 2006-tól a FIDESZ országgyûlési képviselõje. Kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével, a Szent István díjjal, és 2016-ban pedig Józsefváros a díszpolgárává választotta.

Stefka István 2000 és 2003 között készített 1956 még élõ hõseirõl egy portrésorozatot „Ötvenhat Arcai” címmel, amit a PestiSrácok.hu közölt. Ebbõl idézek néhány gondolatot Wittner Máriától.

– Az elsõrendû vádlott én voltam, a másodrendû vádlott Kati, a harmadrendû Kóté Sörös József, a negyedrendû vádlott Tóth József, aki Tutsek bírót megverte, és folytatódott tovább a kis Varga Jancsival, majd Neumann Tivadarral, Bertalan Pállal és két felkelõt még hozzánk csaptak a Práter utcából, Máthé Ferencet és Klucki Gézát.

– A tárgyaláson Tutsek Gusztáv közölte: vége van a tanúkihallgatásoknak és megnevezett engem és azokat a vádlottakat, akikre halálos ítélet vár. Kóté Sörös Józsefre és Tóth Józsefre hamis tanúzással rávarrták a Köztársaság téri vérengzést. Ekkor felállt Tóth József, a negyedrendû vádlott s kérte, hogy hallgassák meg azokat a tanúit, akikkel bizonyítani tudja, hogy nem voltak ott a Köztársaság téren, mert október 30-án éjjel jöttek fel vidékrõl Pestre élelmiszer-szállító teherautókkal. Tutsek erre azt mondta, itt már nincs mit bebizonyítani, üljön le. Az elsõ sorban ültünk mint vádlottak.

– Egy szempillantás alatt történt az egész: Tóth Jóska felugrott az írnok asztalára, majd onnan a bírói karzatra, Tutsek két hatalmas monoklit kapott a szeme alá, az ülnök az orrára kapott egy ütést, eleredt az orra vére.Kitört a káosz a tárgyalóteremben. A fegyõrök aztán legyûrték Jóskát, aki lábbilincset kapott. Másnap folytatódott a tárgyalás, de már a második sorban foglalhattunk helyet. Tutsek természetesen Tóth Józsefnek sem kegyelmezett, kivégezték.

– Volt egy félkör alakú, hat szeletre lefalazott sétálóudvar, a halálos zárka, aminek a két végét egy híd kötötte össze. Nevezhetjük tortaszeletnek is. Ebben kóválygott egy-egy fogoly. Amikor négyen voltunk, négyen kóvályogtunk, utána hárman, aztán, amikor Salit – Bakos Gyulánét – felakasztották, akkor már csak ketten maradtunk Katival. Amikor a társamat, Sticker Katit, Havrilla Bélánét kivégezték, egyedül maradtam és nagyon sírtam. Nagyon sírhattam, mert a fal másik oldaláról, bakot tartva valakik átnéztek. S akkor én csak annyit mondtam: ne haragudjatok, fiúk, én nem tehetek róla, hogy életben maradtam. Amikor 1990-ben Göncz Árpád a Magyar Nemzetben errõl nyilatkozott, akkor pontosan idézett, mert én tényleg ezt mondtam.

– Sticker Katiról, azaz Havrilla Bélánéról sokat beszélt. Milyen társa volt?

– Több volt, mint társam. Barátom volt. Október 24-én ismerkedtünk meg a Corvin közben. Én tizenkilenc, Kati huszonnégy éves volt. Novemberben megsebesültem, két aknaszilánk került a gerincembe, bevittek a Péterfy Sándor utcai kórházba. Jakab tanár úr mûtött meg és kivette a szilánkokat, neki köszönhetem, hogy nem bénultam meg. Kati közben kiment Bécsbe.

– Miért jött haza?

– Volt egy nagy szerelme, aki megírta, hogy Kádár büntetlenséget ígért a forradalmároknak. Erre hazajött. Nem sokkal késõbb letartóztatták. Egy zárkában voltunk, tõle tudtam meg, hogy már Svájcban volt, amikor úgy döntött, hogy hazajön. Én is kimentem Ausztriába, egy hónapig kint voltam Bécsben. Én is hittem Kádár ígéretében, meg azt gondoltam, hogy amit én csináltam, azért fél Budapestet leültethetnék.

– Én soha senkinek nem fogom eladni magam. Nem fogom eladni senkinek az ötvenhatos forradalmat, nem fogom eladni senkinek a mártírok szenvedéseit, nem fogom eladni senkinek az utolsó kívánságukat, mert az nekünk szólt.

Archív fotó (MTI): Havrilla Béláné, született Sticker Katalin és Wittner Mária (a fénykép jobbszélén)

Dr. Papp Attila