Ma van az emléknapja a padovai szentnek, Páduai Szent Antalnak. Õ a gyermekek védõszentje, a háziállatok patrónusa, az egyház legfõbb „alamizsnás” mestere. Páduai Szent Antal ünnepét a ferences-rendi szerzetesek terjesztették el Magyarországon. A templomokban gyakran látni szobrát adománygyûjtõ perselyekkel, hiszen a szegények védõszentje is. Ezért a katolikus templomokban a szobra elõtt található, úgynevezett „Szent Antal-persely” a rászorulók számára felajánlott adományok gyûjtésére szolgál.

1195 augusztusában, Lisszabonban született, és hétszáznyolcvanhat évvel ez elõtt, Padova mellett, az arcellai kolostorban halt meg Szent Antal, akinek az egyik „legnépszerûbb” legendája arról szól, miszerint egy zsidó embert meg akart gyõzni arról, hogy Krisztus jelen van az oltáriszentségben. Ezért a zsidó a szamarát a kehely és az ostya elé vezette, ahol az állat letérdelt. Így lett a szamár Szent Antal jelvénye. Másik attribútuma a liliom, hiszen ünnepnapja – ami a halálának napja, június 13. – a liliomnyílás napjára esik. Ábrázolásai során szinte kivétel nélkül ilyen virágot is tart a kezében. Kiváló hitszónok volt, egyszerûsége és meggyõzõképessége miatt nagy népszerûségnek örvendett. Kortársa volt Assisi Szent Ferencnek, akivel személyesen is találkozott. Olyan kedvelt volt az emberek körében, hogy halála után nem egészen egy évvel, 1232. május 30-án IX. Gergely pápa szentté avatta.

A szent napján nem fogták be az állatokat, vagy egy láncon hajtották át õket, hogy erõsek legyenek, mint a lánc. A gazdálkodók Szent Antalhoz imádkoztak, hogy megõrizze állataikat a vadállatoktól és a betegségektõl. Helyenként dologtiltó nap is volt. Az asszonyoknak nem volt szabad liszthez nyúlni, nehogy kelések legyenek a kezükön. Bács-Bodrog vármegyében pedig férjjósló napnak tartották a lányok. Ebbõl a hiedelembõl indult el a szent napjának „férjjósló”, „szerelemvarázsló” értelmezése is: azt tartották, hogy a lányok éjszaka a tükörben megláthatjáka jövendõbelijüket. A Kárpát-medencében számos további, ehhez köthetõ hiedelem létezik, melyek általában valamit tiltanak a hajadonnak, azzal fenyegetve, hogy ha mégis megcselekszi a tiltást, soha nem megy férjhez. Ilyen volt például, hogy nem volt szabad naplemente után a szemetet kivinnie, úgyszintén tilos volt az asztal sarkára ülnie, merõkanálból vagy a lábosból ennie, sõt, tiltott volt még az is, hogy a hajadon lány a férfiaknak tüzet adjon. Innen ered az a városokban is „meghonosodott” hiedelem, miszerint nem megy férjhez az, aki hagyja magát körbesöpörni.

Dr. Papp Attila