Kettõszáznyolc éve annak, hogy az akkor már végóráit élõ magyar nemesség még egyszer, utoljára „felkelt”, azaz háborúba vonult a királyért, illetve a Magyar Királyságért a Kárpát-medence felé vonuló Napóleon hadai ellen. Sok évszázadra visszanyúló hagyománya volt már ekkorra a nemesi felkelés intézményének, amelynek rövid lényege szerint, az egyébként adómentes magyar nemesség köteles volt háborúba vonulni, és anyagi javait a harcra fordítani, ha a királyságot támadás érte. Az utolsó nemesi felkelés kudarcra volt ítélve, elsõsorban azért, amiért a nemesség intézménye is: teljesen elavult a XIX. század elejére…

Gyõr mellett, Kismegyer környékén ütköztek meg 1809. június 14-én a magyar nemesek a franciákkal, ez volt a napóleoni háborúk egyetlen csatája, amelyet a Magyar Királyság területén vívtak. A magyarok vitézül harcoltak, ezt még a franciák is elismerték, azonban a minõségbeli és létszámbeli különbségek, a magyarok tapasztalatlansága, valamint a Habsburg hadvezetés hibái miatt kezdettõl fogva nyilvánvaló volt a francia fölény. Napóleon 1809 májusában foglalta el Bécset, és felszólította a magyar nemességet, hogy kiáltsák ki függetlenségüket és szakítsanak a Habsburgok birodalmával. A magyarok a lengyel nemesség példáján okulva megtagadta ezt, ugyanis a francia ígéretek ellenére a lengyel nemeseket Napóleon jobban megadóztatta, mint korábban bárki. A férfilakosság egy részét kényszerrel sorozták be katonának, és elvitték az országból, hogy többé sosem térhettek haza. Illetve a magyarokat az is motiválta, hogy ekkortájt a francia császár már elszenvedte elsõ nagyobb vereségeit, és a pápa is kiátkozta, így a magyar nemesség úgy döntött: marad a Habsburgok pártján, akik továbbra is tiszteletben tartották a nemesi elõjogokat.

A nemesi felkelés serege két nagy hadoszlopot alkotott, egyet a dunántúli, egyet pedig a tiszántúli bandériumok, amelyekben a nemesek vármegyénként különbözõ egyenruhát viseltek: ez miatt meglehetõsen tarka látványt nyújtott a magyar nemesi hadsereg. A Habsburg Károly fõherceg Morva-mezõnél állomásozott osztrák hadaival, miközben az Itáliából kiszorított János fõherceg Grazot is feladva, Körmend irányába vonult vissza. Ebben a térségben csatlakozott megvert hadaihoz a körülbelül 16 ezer fõs magyar nemesi felkelõ sereg. János fõherceg Pápánál próbált meg elõször ellenállni az õt üldözõ franciáknak, de rövid harc után feladta a várost, és visszavonult Gyõr irányába. Az északnyugat-magyarországi város alá érve, jórészt Laval Nugent vezérõrnagy téves felderítési adataira alapozva, 1809. június 13-án este az osztrák tábori haditanács úgy döntött: másnap megütközik a körülbelül 15 ezer fõsre becsült, valójában közel 50 ezres francia sereggel.

Az osztrák-magyar sereg másnap, június 14-én, napfelkelte után, Gyõr közelében, a csanaki dombok tájékán ütközött meg a franciákkal. Napóleon seregének túlereje ellenére az osztrák-magyar sereg vitézül küzdött, és az elsõ francia támadást megállította, majd ellentámadásba ment át. A második francia támadás már nagyobb sikerrel járt: áttörték a Habsburgok elsõ vonalait, azonban ekkor a támadásuk kifulladt, az osztrákok pedig ismét a Pándzsa nevû patakig ûzték vissza õket. Ekkor János fõherceg végzetes hibát vétett: nem rendelte el a franciák patakon túli üldözését, hanem inkább csapatai sorait próbálta rendbe szedni. Ez a döntés végzetesnek bizonyult: a francia csapatok idõt nyertek és újra felfejlõdhettek, majd délután 4 órakor ismét támadást indítottak az osztrák állások ellen. A legrosszabb helyzetben a magyarok voltak, akiknek silány fegyverzete (a puskák némelyikének még ütõszege sem volt, így semmiképp nem lehetett volna vele tüzelni, illetve elsõsorban szúró-vágó fegyverekkel próbáltak védekezni) nem tette lehetõvé a modern fegyverekkel felszerelt és a sokkal fegyelmezettebben küzdõ, jóval tapasztaltabb franciák elleni, hatékony harcot.Az újfent rohamra induló franciákat a két támadást is visszaverõ, de eddigre már igencsak elfáradt osztrák-magyar sereg bátran várta. A magyar balszárnyat vezetõ Mecséry Dániel csapatai egy részét az osztrák fõerõ megsegítésére küldte.

A magyar lovasság támadásba lendült, azonban összetorlódott a patak kiszáradt medrében, amit észrevettek a francia tüzérek, és ágyúikkal véres rendet vágtak közöttük. A magyar lovasok felhagytak az osztrák fõerõ tehermentesítését célzó támadással, és menekülni kezdtek, de ezzel magukkal rántották a segítségükre küldött, és éppen odaérkezõ Hadik-huszárezredet is, amelyen keresztüllovagoltak, ezzel azt is felbomlasztva és a velük való menekülésre késztetve. A magyar nemesség alkotta osztrák balszárny teljes összeomlása után a vereség egyértelmûvé vált, ám János fõherceg csak akkor adta ki a parancsot a visszavonulásra, amikor a franciák már végleges bekerítéssel fenyegették csapatait. Ekkor a Habsburg haderõ Komárom irányába vonult vissza, többnyire rendezetten és fegyelmezetten. A csatában az osztrák–magyar sereg körülbelül hatezer embert vesztett, míg a franciák vesztesége ennek nagyjából a fele volt. A csata után a franciák többnyire dicsérõen szóltak a magyar nemesi felkelõk helytállásáról, azon véleményüknek adva hangot, hogy a magyar nemesek „vitézek, de még gyakorlatlanok”. A vereség után a megtépázott magyar nemesi hadat Székesfehérváron oszlatták fel: ezután soha többé nem került sor nemesi felkelésre. A vereséggel, habár a magyar nemesek vitézül küzdöttek, elkezdõdött a magyar nemesség végjátéka: az intézmény ideje lejárt, a modern kor egyszerûen meghaladta a feudális középkor eme késõi „hagyatékát”.

A krónikás így emlékezett meg a magyar nemesség utolsó felkelésérõl:

„1809-ben a francziák Magyarországba is beütvén, Pozsony-, Mosony-, Sopron-, Vas-, Zala-, Veszprém-, Gyõr-megyéket elfoglalták. Gyõr alatt a császári királyi had egyesült a nemes fölkelt sereggel. Fõherczeg János, az austriai olaszországi hadseregnek fõvezére, az Etsch folyóig visszaverte Beauharnais Eugént, Napoleon mostohafiát, az olaszországi vicekirályt, de mihelyt a regensburgi szerencsétlen ütközetrõl bizonyos hírt vett, azon igyekezett, hogy olaszországi seregét Magyarországba visszahozza. Tehát Horvátországon keresztül útját Körmenden, Pápán és Téthen által egyenesen Gyõrbe vette, oly czélból, hogy ott a nemes fölkelt sereggel egyesülvén, bevárja az ellenséget. 1809-iki június 13-kán érkezett Gyõr alá. Azonban meg sem pihenhetett, midõn már Eugén, olasz vicekirály elöljáró-serege délután Gyõr elõtt termett. Ez mindjárt akkor visszanyomatott.”

„1809-ben, június 14-kén Eugén jókor reggel egész táborával együtt megérkezett, és azonnal megtámadta seregeinket. Gyõr városa határában, Szabadhegy körül, József nádor és János fõherczeg vezérlete alatt az olasz hadsereg és a nemes fölkelt sereg megütközött a francziákkal, zavarodásba hozatván, délután 5 órakor hanyatlani kezdett táborunk, magát Komáromba húzta vissza. Gyõr várába, melyet Péchy Mihály genie-ezredes, vitézül védett, még azután 10 nap múlva, június 24-én mehetett be az ellenség.”

„1809-ben, oct. 14-kén a békealkudozások Napoleon és I. Ferencz között Magyar-Óváron kezdõdvén, a békesség Bécsben aláíratott, a franczia seregek novemberben hagyták el Magyarországot. Metternich-Winneburg Kelemen gróf, elõbb párizsi követ, külsõdolgokra ügyelõ miniszterré neveztetett. Az austriai birodalom a bécsi békesség által elvesztette Tyrolt, Salzburgot, Magyarországtól elszakasztatott Horvátország a Száva folyónak jobb partján. A Turopolya-mezei nemesség birtoka, Fiume, Bukkari és az egész magyar tengermellék, Dalmatia, melyekbõl Napoleon az ’illiriai királyságot’állitá fel.”

Dr. Papp Attila