Töltõtollal ír, kívülrõl fújja a Tatabányai Bányász ’56-os csapat-összeállítását, s nem mellesleg a fejében van az egész magyar irodalom – határon innen és túl. A nagykanizsai származású, tavaly Széchenyi-díjjal kitüntetett Szakolczay Lajos az Ünnepi Könyvhét alkalmából tért vissza szülõvárosába.

Rövid kanizsai látogatása során lépten-nyomon régi ismerõsökbe botlott a 76 éves irodalomtörténész – így történt ez az interjú elõtti percekben is, amikor sok más mellett az is szóba került, van-e értelme lerövidíteni a klasszikus olvasmányokat, hogy azok a mai iskolások számára is befogadhatók legyenek. Szakolczay Lajosnak markáns véleménye van errõl.

– Egy mû lényege soha nem a történet, hanem az, ahogy megírták. Ha egy regényt lerövidítenek, akkor azt az esszenciájától fosztják meg – mutat rá. – Erre az sem kifogás, hogy a gyerekek küszködnek a szövegértéssel. Ilyen nincs, egyszerûen oda kell figyelni arra, amit olvasnak. Az már más lapra tartozik, hogy a többség inkább a telefonját bújja, mint hogy szépirodalmat olvasson vagy egyáltalán beszélgessen a szüleivel, a barátaival – csoda, ha egyre szegényesebb a szókincsük?

Szakolczay Lajos nem ért egyet azzal sem, hogy a régi klasszikusoknak, például Jókai vagy Móricz regényeinek ne lenne helyük a kötelezõ olvasmányok listáján. A kanonizált irodalmat nem lehet kisöpörni, de persze, az sem baj, ha a fiatalok új hangokkal is találkoznak – csak nem mindegy, milyennel.

– A kortársak között is találni klasszikusokat, Kolozsvári Papp László munkássága kiváló példa erre. Posztumusz regénye, A diák utolsó története lélekkel és érzelmekkel teli próza, a szó legnemesebb értelmében gyönyörû elbeszélése egy ifjúkori szerelemnek – mondja.

Az irodalomtörténész 15 éves korában, egy marosvásárhelyi folyóirat révén fedezte fel magának a határon túli magyarságot és annak irodalmát. Saját bevallása szerint ezzel egy új világ tárult fel elõtte épp azokban az idõkben, amikor nem lehetett és nem is mertek beszélni Trianonról.

– Természetesen ott motoszkált valahol bennem az egyetemes magyarság tudata, de ami az ottani irodalomban igazán lenyûgözött, az az esztétikuma, a kisugárzása volt. 1967-ben jártam elõször Erdélyben, amikor meghívtak Palocsay Zsigmond születésnapjára, mondhatni, én voltam a meglepetésvendég. Csaknem negyven költõvel és íróval találkoztam, akiknek akkor már minden mûvét ismertem, de õket magukat még nem. Különös élmény volt végre összepárosítani az egyes arcokat az írásaikkal.

A meghatározó találkozások, élmények nyomán tudatosult Szakolczay Lajosban: csak úgy segíthet a határon túlra szakadt szerzõtársakon – beleértve a nyugati magyar irodalmárokat is –, ha az általuk képviselt kultúra hírét elviszi az anyaországba. Színházi és komolyzenei elõadásokra járt, írókkal és képzõmûvészekkel találkozott, s közben sorra születtek kritikái, esszéi, tanulmányai és levelei – 2016-ban négy kötete – Szakolczay levelesládája, Idõlámpa, Korunk farsangja, Jövõben a múltunk – jelent meg válogatott írásaiból. Szakolczay Lajos számára az értékközvetítés azonban nemcsak küldetés vagy feladat, hanem a kikapcsolódás része is.

– A legüdítõbb idõtöltés számomra az, ha operát hallgatok vagy folyóiratokat olvasok. Nem csak mûvészeti témában, nagyon érdekel a sport is. Minden eredményt tudok fejbõl, legyen szó Szalma László 830 centis távolugrásáról, ami azóta is magyar rekord, vagy arról, hogy a csehszlovák válogatott 1956-ban milyen összeállításban és hány góllal gyõzte le az Aranycsapatot a Népstadionban.

Gyakorlatilag nincs olyan téma, amihez az irodalmár ne tudna hozzászólni – ha úgy adódik, anekdotával, verssel, de van, hogy egy nótával replikázik. Régi vágású szerkesztõként a mai napig töltõtollal, gyöngybetûkkel ír.

– Régen jobban megadtuk ennek a módját, a megbecsülés jele volt a szép és az igényes írás. A szerkesztõi pályafutásom alatt tizenegy darab egyedi albumot készítettem merített papírból, fatáblákkal, disznóbõrkötéssel, aranycsatokkal, hogy ezekkel köszöntsük a közösségünk egy-egy tagját a 60., a 70. illetve a 80. születésnapján. Kétszáz levelet írtam – töltõtollal – a pályatársaknak, hogy csatlakozzanak ehhez a kezdeményezéshez. Így köszöntöttük a 60 éves Csoóri Sándort vagy a 70 éves Sütõ Andrást. Egyetlen kivétel volt: Nagy Gáspár, aki az 50. születésnapjára kapta meg ezt az albumot. Utána kérdezte tõlem, nem tudtam várni a 60. születésnapjáig? 57 éves korában halt meg...

Nemes Dóra

Szakolczay Lajos minden sporteredményre, összeállításra emlékszik (Fotó: Jancsi László)