Egy évtizede nincs már közöttünk: csak az emléke, és a versei, költeményei maradtak nekünk. Mentõsként, a Központi Honvéd Kórház alkalmazottjaként, élete kockáztatásával mentette és csempészte az 1956-os forradalom szabadságharcosait, sebesültjeit, ezért életfogytiglanira ítélték. De nem adta fel, túlélte. Nagy Imre és társai újratemetésének forgatókönyvírója volt, majd 1990 és 1991 között a Történelmi Igazságtételi Bizottság ügyvezetõ elnöke. A rendszerváltás után megcsömörlött a politikától, és visszavonult a közéletbõl: végleg az írásnak szentelte életét, ugyanis akkor már évtizedek óta verselt. Hegedûs László, az „életfogytos, 56-os mentõs” a Kádár-rendszerben vécépapírra írta verseit, egy másodosztályú állampolgár fiók mélyére számûzött, szabadságról álmodozó költeményeit.

Budapesten született, 1936-ban, és már gyerekkorától kezdve segíteni szeretett volna: orvos akart lenni.A piaristáknál érettségizett, utána pedig egy ideig orvossegédképzõ (a köznyelvben felcserképzõ) iskolába járt, mivel az orvostudományi egyetemre – bár a felvételije sikerült – helyhiány miatt nem vették fel. Groteszk, de 1957 nyarán kapta meg az értesítést, hogy végre felvételt nyert, és õsszel megkezdheti tanulmányait: ekkor már börtönben volt… Soha nem lehetett egyetemista, soha nem lett belõle orvos. Pedig mindig, mindenkinek segíteni akart. 1956. október 23-án este, miután elhangzott a Magyar Rádióban, hogy minden egészségügyi dolgozó jelentkezzen a legközelebbi kórházban, õ habozás nélkül ment, és jelentkezetta Központi Honvéd Kórházban. Mentõautóra osztották be, így a forradalom minden jelentõs helyszínén megfordult a fõvárosban, ott volt a harcok közepében. Sebesülteket vitt a Honvéd Kórházba, és gyógyszereket, elsõsegély csomagokat vitt a felkelõknek.

A budapesti mentõsök, kiváltképp a honvéd mentõkocsik szerencsétlen helyzetben voltak, hisz az ávósok folyton lõtték a mentõautókat, de sokszor a felkelõk is bizalmatlanok voltak, hiszen az államvédelmisek is használtak akcióikhoz, utánpótlás szállítására mentõ-gépjármûveket.A forradalom után feljelentették, letartóztatták, és életfogytiglanira ítélték. Az 1963-as amnesztiával kiszabadult, és elkezdõdött a kálváriája a megélhetésért: rendõri felügyelet alá került, és egy ideig sehol nem tudott elhelyezkedni. Még a mentõszolgálathoz sem vették fel, mert az akkori Országos Mentõszolgálat vezetõje azt mondta, hogy veszélyes lehet bárkire nézve, mert hiszen ellenforradalmár volt…

Stefka István 2000 és 2003 között készített 1956 még élõ hõseirõl egy portrésorozatot „Ötvenhat Arcai” címmel, amit a PestiSrácok.hu közölt. Ebbõl idézek néhány gondolatot:

Melyik volt a legemlékezetesebb mentése?

A Szív utca sarkán jártunk a mentõautóval, és a pékség elõtt hatalmas sor állt. Egyszer csak géppuskasorozat hallatszott az utca végérõl, állítólag egy bevodkázott orosz tankos kezdett el tüzelni. Rémületes volt a látvány: vér, húscafatok mindenütt. Lövések közepette hordággyal rohantunk az összeesett emberekhez, és elkezdtük hordani a sebesülteket a mentõautóba, amely tizenkét férõhelyes volt. A bajt tetézte, hogy a sebesültek között volt egy terhes asszony, aki haslövést kapott. Õt is a mentõkocsiba akartam tenni, de a rokonai és a felzaklatott emberek nem akartak elengedni, s követelték, hogy a helyszínen operáljam meg. Bár fehér köpeny volt rajtam vöröskeresztes karszalaggal, de mondtam, hogy nem vagyok orvos, nem tudok operálni. Csak néhány mûszerem volt, egy lumnicer – azaz érszorító –, egy szike, egy fogó, meg talán éter. Hiába tiltakoztam, kénytelen voltam úgy tenni, mint aki ért az operációhoz, és valami isteni csoda folytán a fogóval kihúztam a golyót a terhes asszony hasából. Valósággal önkívületi állapotban voltam, nem tudtam, hogy mit teszek.

Mi történt a gyermekkel?

Bevittem az asszonyt a kórházba a többiekkel. A baba az édesanyja hasában meghalt, a terhes mama életben maradt. Egy másik emlékezetes mentésem a Bakáts térhez kapcsolódik. A ruszkik a koraszülött otthont szétlõtték. Segítséget kértek tõlünk, hogy mentsük a koraszülött csecsemõket, mivel a hõközpontot felrobbantották, villany nem volt, az inkubátorok nem mûködtek. Tûzharc közben kellett mentenünk a csecsemõket a nõvérekkel. Egy katonai hordágyon nyolc-tíz csecsemõt tudtunk elhelyezni. Két fordulóra sikerült õket beszállítanunk. Még most is látom õket.

Meddig mentett embereket?

November 11-én még a Kilián laktanyából, hátulról, az elsõ emeletrõl sebesülteket szállítottam el. November 13-án jöttem le a mentõkocsiról, és ott maradtam a kórházban az idegsebészeten asszisztensként egészen 1957. január végéig (…)

Az nem számított, hogy ön a forradalom napjaiban embereket mentett?

Nem. Tutsek Gusztáv vérbíró azt mondta a tárgyaláson, hogy az ilyen csirkefogók, mint én, mind fegyvereket szállítottak. Ekkor álltam fel és üvöltöttem.

Hány évre ítélték?

Életfogytiglant kaptam. Amikor a Tutsek kimondta elsõ fokon az életfogytot, az ügyvédem felugrott és azt kiabálta, hogy ez nem bíróság, hanem mészárszék. Gaszt Istvánt azonnal kizárták az ügyvédi kamarából, 1991-ben én intéztem el, hogy mentesítsék, és visszakapja az ügyvédi jogosítványait. De abban az évben meghalt. A mi ügyünkben szereplõ hat halálos ítéletbõl kettõt életfogytiglanra változtattak, a Forgács Feriét és a Mécs Imréét. Nagy Józsefet, Szabó Lajost, Ivicz Györgyöt és Bárány Jánost – piros sapkás Jancsit, a Tompa utcaiak vezetõjét – halálra ítélték. A négy munkást kivégezték, hiszen azok munkásárulók voltak.

Mikor szabadult?

1963-ban, a nagy amnesztiával. Rendõri felügyelet alá kerültem fél évre, egy ideig nem tudtam sehol elhelyezkedni. Dolgoztam egy autóalkatrész-raktárban, végül is Mécs Imre révén bekerültem a Híradástechnika Szövetkezetbe, ahol elkezdtem mûszaki könyveket szerkeszteni. A dokumentációs csoport vezetõje lettem, de osztályvezetõnek nem nevezhettek ki, mert büntetett elõéletû voltam. Hárman voltunk életfogytosok a szövetkezetben: Mécs Imre, Rácz Sándor és én. 1972 után olyan helyzetet teremtettek a munkahelyemen, hogy ki kellett lépnem. Szabadfoglalkozású lettem, a feleségem nevén elindítottunk egy gmk.-t, és így különbözõ nagyvállalatoknak szerkesztettem mûszaki könyveket: ebbõl éltem…

Mûveit Hegedûs László sokszor álnéven írta, mint például „Rozványi László”, verseit és drámáit pedig Hegedõs László néven adta ki. 2007. október 21-én hunyt el, családja körében.

Dr. Papp Attila