Valójában nem értek hozzá, mégis leírom. Mert évek óta motoszkál bennem egy régi történet. És most kikívánkozik… A Jobbik helyi arca akkortájt (nem sokkal kisgazda ténykedése után) éppen a MIÉP tótumfaktuma volt. A 2002-es választások elõtt szimpatizáltam Csurka elgondolásaival, eljártam a MIÉP több rendezvényére. Tavasszal a Hõsök terére indultunk a buszpályaudvarról. Lelkes csapatunk a napi elemózsiával, zászlókkal, jókedvûen várt az indulásra. Egy középiskolás fiú bakancsban, nemzeti színû karszalaggal, fekete dzsekiben (ahogy illik) - bizonyára egy közeli ablakban - szemet szúrt valakinek. Indulás elõtt nem sokkal rendõrautó gördült mellénk. Kérdõn néztünk vezetõnkre, aki csendben hátrébb lépett. Az egyik rendõr elvette a srác iratait, a másik a nemzeti színû zászlót kikapta a kezébõl, a földre dobta, s a jó ég tudja, mi után kutatott a csomagjában. Mi, várakozók együtt hördültünk fel, s adtunk hangot fölháborodásunknak. Tekintetünkkel vezérünket kerestük. Ám õ ekkorra a csoport mögött állt, onnan figyelte az eseményeket. Hiába vártuk, hogy csináljon már valamit! A pásztor megbújt nyája mögött... Aztán - a sráccal együtt - mégis utunkra engedtek bennünket.

Nem sokkal ezután a MIÉP kiesett a parlamentbõl. Intõ jel! Hiába adtuk voksunkat elsõ körben rájuk. A második fordulóban már késõn szavaztunk át, láthattuk, mi történt. Azóta is bánom, nagy árat fizettünk.
És ni csak, a tetszhalott hét év múltán (újból és újból) életre kel, kezdõdik a szalámizás. Ráadásul a helyzet egyre fokozódik. Idén májusban már a kormányzó szocialistákról nyilatkozza: tõlük érkezik feléjük a legkevesebb kritika. A náluk radikálisabban gondolkodó tömegekkel pedig nincsen dolga, állítása szerint õ ebben nem (azaz: sem!) illetékes (szuperhir.hu).
Csodálom, hogy ez a jámbor ember így kifordul magából. Talán másképp gondolkodna, ha a lelkében is rendet rakna. Fõként így karácsony felé közeledve. S hogy ilyentájt mégis tollat ragadtam, pont az az oka: a hamisságot és a rosszindulatot… hát… nehezen viselem…
Szentgyörgyi Ildikó