Új vezetõségi tagokkal bõvült nemrégiben a nagykanizsai állatotthont mûködtetõ Élettér Állat- és Természetvédõ Egyesület elnöksége. Két fiatal, rátermett emberrel, akiknél keresve sem lehetett volna alkalmasabb személyeket találni, hiszen évek óta õk intézik az állatmenhely ügyes-bajos dolgait. Skanecz Tamás telephelyvezetõ és Vida Éva adminisztrátor egész nap szervez, ügyeket intéz, tüsténkedik, és az is megesik, hogy Tamás asszisztensnek szegõdik a menhely állatorvosa mellé, ha a szükség úgy hozza, míg Vida Éva – gondolná valaki, hogy korábban a müncheni BMW gyárban kereste vele a kenyerét? – jól beszél németül, amely fontos része munkájának is. Skanecz Tamás több, mint három éve dolgozik a nagykanizsai állatotthonban. Nagykanizsai születésûként nem akart más vidékre, másik országba költözni, itt kereste a boldogulását. Végzettségét tekintve logisztikus, munkavédelmi ügyintézõ, informatikus: ezek szerepelnek a listán.

– Dolgoztam már diszpécserként, gépkocsivezetõként, egy gyárban is, aztán informatikai boltban eladóként, tehát kipróbáltam egy-két szakmát – ecseteli Skanecz Tamás, mire én, mint a Förhénci-hegy„levének” hódolója rögtön közbevágtam: úgy tudom, a családodat a Förhénci-hegyen lévõ borászatról is ismerik itt Muraföldén, Dél-Zalában.

– Sõt, nemcsak Dél-Zalában… Igen, a borászkodás egy családi vállalkozás, sõt, hobbi is egyben, ami engem is érdekel. Amúgy érdeklõdök minden iránt, ami a természettel, állatokkal, növényekkel kapcsolatos – mondja az állatmenhely telepvezetõje.

Akkor talán emiatt jött szóba a menhely, mint lehetséges munkahely annak idején?

– Igen, pontosan – vágja rá azonnal a fiatalember. – Mikor meghallottam, hogy egy irodavezetõt keres az Élettér egyesület, akinek az lenne a feladata, hogy összefogja a menhely dolgait, adminisztrációs tevékenységét, mindjárt megtetszett a lehetõség. Jelentkeztem, és felvettek. Azóta is jó döntésnek tartom, hiszen szeretem az állatokat, és kedvelem ezt a fajta munkát, mikor intézhetem az ügyeket, rendezem a papírokat, számlákat, telefonálok, kutyatápot rendelek, szervezek. Azóta az Élettér feladata már a gyepmesterség ellátása is, így a gyepmesterünk „telefonközpontosaként, mûveletirányítójaként” is mûködöm, és fogadom a beérkezõ hívásokat.

Sõt, mesélik, hogy mostanság az állatorvos asszisztenseként is tevékenykedsz…

– Mi az, hogy, sõt. Megtanulok, és ellátok én itt szinte minden feladatot, ami adódik. Az asszisztensi közremûködésemnél az a lényeg, hogy állatorvos felügyelete mellett segédkezem az árva kutyusok ellátásában, illetve a csütörtöki nap az, amikor mûtõsasszisztensé avanzsálok, és ott segítek dr. Fekete Ágostonnak, az állatotthon orvosának.

Megrázó esetek? Mi az, ami élesen megmaradt benned?

– Ez volt talán az elsõ esetem, mert persze egy 150 – 200 kutyát befogadó menhelyen mindig van szomorú történet. Van úgy, hogy több mûtéttel, kezeléssel, próbálunk megmenteni egy hozzánk bekerülõ, vagy éppen balesetet szenvedõ kutyát, és a végén mégsem sikerül. Pedig az ember dolgozik rajta, ápolja, naponta többször ránéz, a kutya pedig megérzi azt, amit addig talán soha, hogy végre törõdnek vele, gondoskodnak róla. De ez az eset volt az elsõ, és meghatározó számomra. A történetnek a vége happy and lett, vagyis mondhatnám az érem két oldalának is. Egy állkapocs-deformitásban is szenvedõ, kölyök amerikai bulldogot hozott be hozzánk egy férfi, és azt mondta, találta az ebet – fog hozzá a történet elmesélésének Skanecz Tamás.– A kutya a férfi távozása után teljesen összezuhant, remegett, naphosszat csak összekuporodva feküdt a kennel hátuljában, és ez nekem gyanús lett. Persze elkezdtünk neki gazdát keresni, de csak nem hagyott nyugodni a dolog, így egy kicsit utánanyomoztam az esetnek. Mint kiderült, a férfi nem egy jólelkû megtaláló, hanem bizony az állat gazdája volt, akinek azért lett a sorsa a menhely, mert a „gazda” nem bírta eladni, és ingyen sem kellett senkinek szegény az állkapocs hibája miatt. Hetekbe telt, mire sikerült megnyugtatni, és megbarátkozni vele: egy nagyon jó fej kutya volt, és ahogy megérezte, hogy itt nem bántja senki, és gondját viselik, teljesen megváltozott. Barátságos, játékos lett, mindenkinek örült, és néhány hónap múlva örökbe is fogadták. Kicsit meg is könnyeztük, mikor elvitték. Egyébként számomra mindig ez a lehetõ legpozitívabb végkifejlet: én mindig annak örülök a legjobban, ha a végén örökbe fogadják a nálunk lévõ kutyusokat. Mert bizony van úgy, hogy szegény itt éli le az életét. Ezért is hirdetjük, reklámozzuk, hogy ne vásárolj, hanem fogadj örökbe! Egy menhelyrõl hazavitt, vagy utcáról befogadott kutyusnál nincs hálásabb élõlény a világon.

Folyamatosan ott vagytok a legnagyobb közösségi oldalon, és az interneten, nyomtatott sajtóban is. Ez egy stratégia?

– Pontosan, a lényegre tapintottál. Ott vagyunk a közösségi hálón, az interneten, a médiában, hogy az emberek tudják: vagyunk, létezünk, segítünk, ha kell, és sokszor mi is segítséget kérünk. Nagyon fontos ez, hogy az emberek tudják, mivel foglalkozunk, milyen programjaink, ivartalanítási akcióink vannak, és hogy adott esetben mire van szükségünk. És úgy veszem észre, van rá igény, hiszen vannak emberek, akik kifejezetten az internet segítségével keresnek meg bennünket, a világhálón választják ki az örökbefogadandó kutyát, macskát, és a facebookon érdeklõdnek, hogy mire lenne szükségünk.

Meg is van az eredménye, hiszen a médiából tudható, hogy mostanság egymásnak adják a kilincset az általános iskolák osztályai, vagy a sétáltatni érkezõ látogatók, de szép számmal vannak örökbefogadás után érdeklõdõk is.

– Így van, sõt, mi is kijárunk iskolákba, gyereknapokra, különbözõ rendezvényekre. Nyári tábort szervezünk, karácsonyi rendezvényt, nyílt napot, állatok napját – sorolja Skanecz Tamás.– Ugyanis az állatszeretõ emberek azok, akikre számítunk, és akik bizton számíthatnak ránk. És azért fontos, hogy a gyerekek már fiatalkorban megismerkedjenek a menhellyel, az itt élõ, tényleg rászoruló álatokkal, hogy felelõs emberek legyenek, ha egyszer állattartásra adják majd a fejüket. Tanulják meg, hogy az legalább akkora felelõsség, mint egy gyermekvállalás, hiszen pont úgy, ha nem jobban kell gondoskodni a háziállatunkról, mint a gyerekünkrõl. Az egész munkánknak a központi eleme pedig az árva kutya, vagy éppen macska, akinek segíteni kell szorult helyzetében, majd pedig meg kell oldani a további életét is: megfelelõ örökbefogadót kell találni neki, mindig ez a legfõbb cél.

Mire van szüksége ma leginkább egy menhelynek?

– Gondolom, nem mondok újat, hogy legjobban a pénzre. Az állatorvosi számláink a tavalyi évben már a hétmillió forintot is meghaladták. De ezen kívül önrészt fizetünk a közmunkásaink esetében is, akiket egyre nehezebben sikerül „összefogdosni” egy-egy idõszakra, hiszen a közmunkások foglalkoztatásának palettája is egyre színesebb, bõvül – sorolja a telephely vezetõje. – Még Cseresnyés Péter polgármester úr volt az, akinek közremûködõ segítségével közmunkások érkezhettek az állatotthonba, és volt olyan év, hogy 18 fõt foglalkoztattunk. Mostanában azonban 4-5 fõ körül alakul a létszám, hiszen nem egyszerû feladat a kennell-takarítás, a 150 kutya ellátása. Ezért igyekszünk is megbecsülni õket. Persze segítség az is, hogy a közérdekû munka büntetésre ítéltek nálunk is ledolgozhatják a büntetésüket, aztán jönnek a javítóintézetbõl is fogvatartottak, a gimnáziumokból a kötelezõ közösségi tevékenység megszabott óraszámát nálunk eltölteni akaró fiatalok és elég sok önkéntes, állatbarát is lejár. Utóbbiak elsõsorban a kutyák sétáltatásában segítenek, ami az állatok közérzete szempontjából nagyon fontos dolog.

Mi az, ami ennyire megemeli az állatorvosi költségeket?

– Több tényezõbõl tevõdik össze a sokmilliós összeg. Ilyen például az egyesületünk által évrõl-évre meghirdetett ivartalanítási akció, de a nálunk élõ kutyák és macskák folyamatos orvosi ellátása is jelentõs összegeket emészt fel. Gondoljunk csak bele: minden kutyát ellátunk a kötelezõ veszettség elleni oltással, a kölykök kapnak oltást a parvovírus ellen is, a nõstényeket pedig ivartalaníttatjuk, hogy megelõzzük a további, nem kívánt szaporulatokat. De mondok egy példát, amelybõl nagyszerûen kitûnik, hogy az emberi felelõtlenség milyen terheket is ró egy menhelyre. Nemrégiben a sajtó is írt arról, hogy a Cserfõi-hegy bejáratánál valaki egy dobozban négy kölyköt hagyott az út szélén, az anyakutyával együtt. A beszállításuk után mindnyájukat elláttuk veszettség elleni oltással, és parvovírus elleni szérummal, majd chipet is kaptak, aztán pedig az anyakutyát ivartalanítottuk. Ez több, mint 100 ezer forintjába került a menhelynek. És ez csak egy nap egyetlen esete…

Hogy néz ki egy átlagos, „menhelyes” nap?

– Általában reggelenként, az elõzõ nap „hozományainak”, történéseinek megbeszélésével kezdünk – avat be az állatotthon mindennapjaiba Skanecz Tamás. – Mindenkinek elmondom, mi a feladata, az emberek ezután nekiállnak az etetésnek, és tulajdonképpen a délelõtt az etetéssel, az ivóvíz cseréjével és a takarítással folytatódik, majd a munkatársaim a futtatókba viszik ki a soron következõ kennel lakóit, hogy szaladgáljanak egy kicsit. Eközben én a gyepmesterrel leegyeztetem a napi teendõket, majd kolléganõmmel, Vida Évával a számlák és papírok rendezésébe, az adminisztratív teendõk ellátásába fogunk. Mit kell itt elképzelni? Megszervezni az éppen kiválasztott kutyus örökbefogadását, amely sok papírmunkával, orvosi vizsgálattal jár, fõként, ha külföldre fogadják örökbe. A frissen bekerült kutyákat fotózni kell, majd nyilvántartásba venni. Válaszolni a szép számmal érkezõ, érdeklõdõ emailokra, közösségi üzenetekre. Számba kell venni a beteg, ellátásra szoruló kutyákat, és intézni a dolgukat, illetve azoknak a nyilvántartását is, akiket éppen a soron következõ oltásuk, féregtelenítésük miatt kell orvoshoz vinni. Aztán közben rendezem a gyepmesteri telep karanténsorát is, amely szintén az állatmenhely feladata, és amely karanténban sajnos mindig van kutya. Figyelni kell a karanténidõ lejártát, aztán pedig intézni az állatotthonba való áthelyezésüket. Eközben beszélni, egyeztetni kell a hozzánk látogató, soron következõ iskolával, csoportokkal, intézni a közmunkásaink ügyes-bajos dolgait, kapcsolatot tartani az önkormányzattal, valamint, fogadni az érkezõ, örökbefogadni szándékozó látogatókat, vagy éppen azokat, akik kutyát hoznának be az állatotthonba. A csütörtöki nap pedig a menhelyre érkezõ dr. Fekete Ágoston állatorvossal, és a mûtétekkel telik el.

– A jövõ héten pedig a nyári táborunk fog zajlani, ami nem lesz egyszerû feladat, ugyanis rekordszámú, majd ötven fõ fiatal jelentkezett az egyhetes táborba – veszi át a szót a kolléganõ, Vida Éva. – Sõt, mivel az állatotthon minden nap nyitva van, hiszen az állatokat naponta el kell látni, ezért ha kell, bizony bejövünk a hétvégén, vagy este hat órakor is.

Ha jól tudom, te vagy a menhely tolmácsa. Hogy kerül egy állatotthonba egy tolmács?

– Eredetileg a német partnerszervezettel való kapcsolattartás végett alkalmaztak, majd pedig Tamásnak az egyre több papírmunka elintézésében segédkeztem az adminisztratív terhek növekedésével, végül pedig már a látogatók, iskolás csoportok fogadását is én intéztem – sorolja Vida Éva, akitõl megtudtam, tõsgyökeres nagykanizsai, és a Pannon Egyetemen végzett idegenforgalmi szakon. – Az iskola után egy munkaerõ-közvetítõ cégnél helyezkedtem el, ahol jól kamatoztathattam a némettudásomat, amely „állomáshely” után Németország következett, ahol szintén egy esztendõt dolgoztam. A feladatom már ott is logisztikai volt: a müncheni BMW gyárba rendeltem a konyhára különbözõ alapanyagokat. Jól éreztem Bajorországban magam, de mégis hazatértem, hogy családot alapíthassak. Kislányom született, és a gyes idõszakának letelte után jelentkeztem ide, az állatmenhely irodájába, ahol éppen németül tudó munkatársat kerestek.Az elsõ hónapokban a német partnerekkel való kapcsolattartást és ügyintézést végeztem, de hamar besegítettem Tamásnak, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok, és mára már megosztjuk az irodai munkát. Ha éppen nincs külföldi partnerrel intézni valóm, akkor az adminisztrációt segítem.

Egyszerû szót érteni egy másik ország, egy más kultúra képviselõivel?

- A német és osztrák partnerekkel való kapcsolattartás nem egyszerû, mert mindegyik nemzetnek, népcsoportnak más és más a habitusa, az elképzelése – szögezi le Vida Éva. – Nehezen értik meg, hogy nálunk mások a törvények, szabályok és szokások, mint Németországban vagy Ausztriában, és ebbõl adódnak néha konfliktusok, de hát az a munkám, hogy ezeket megbeszéljem velük. Hogy mi a legfontosabb különbség általában a német, és a magyar emberek között ezen a téren? – kérdez vissza a fiatal anyuka. – Például az árva állatokhoz való hozzáállás, segítségnyújtás. Nem kell többet mondanom, mint azt, hogy a németek, osztrákok tõlünk viszik örökbefogadni a kutyusokat a saját hazájukba, ahol az egyszerû emberek mentalitása miatt jóval kevesebb az árva, kóbor kutya és macska, mint Magyarországon. Ebben jó lenne utolérni õket…

Mit takar a kapcsolattartás?

- Mikor érdeklõdnek például egy-egy adott kutya iránt, aki felkeltette a honlapunkon az érdeklõdésüket, akkor én részletes leírást készítek a kutyáról, életkoráról, viselkedésérõl, esetleges betegségérõl, az örökbefogadás menetérõl és szabályairól, valamint az egyéb tudnivalókról. Ezzel kezdetét veszi egy tulajdonképpeni levelezés, aminek a vége jó esetben az, hogy érkeznek a kutyusért, és örökbefogadják. Az „utánkövetés” is nagyon fontos: az internetes oldalunkon, és a közösségi honlapunkon is rendszeresen közzétesszük, hogy hogyan alakult egy-egy eb élete. Az örökbefogadók sokszor küldenek róluk fényképeket, leírásokat, egy-egy érdekes történetet. Nekem a legemlékezetesebb Lóri esete volt, akit Németországba, Wolfsburgba fogadtak örökbe, és megmentette egy ember életét, mikor felfedezte a gazdája szomszédjánál keletkezett tüzet, amire fel is hívta az egész utca figyelmét, így nem történt nagyobb baj.

Mióta erõsíted a nagykanizsai állatotthon csapatát?

– 2016 márciusától vagyok itt, és jól érzem magam, szeretek ebben a munkakörben dolgozni. Egy dolog bánt, hogy az emberek egy elenyészõ része – hála Istennek, tényleg csak néhány emberrõl van szó – rosszindulatú, és folyamatosan igyekszik keresztbe tenni a menhelynek. Bizony megesik, hogy névtelen bejelentésekkel, feljelentésekkel igyekeznek megkeseríteni az életünket, de eddig még nem jártak sikerrel. Viszont ez nagyon sok plusz idõt és energiát elvesz az embertõl. De azért azt gondolom, hogy az emberek döntõ többsége támogat minket, ennek ékes, legutóbbi példája, hogy mi nyertük meg a Tesco által tavasszal kiírt pályázatot, ugyanis az emberek elsöprõ többséggel szavaztak ránk. Ez minket, a munkánkat igazolja.

A pályázatokról jut eszembe, azokat is te figyeled?

– Igen, sõt, én is írom meg õket. Nagyon odafigyelünk ezekre, és minden esélyesnek tûnõ lehetõséget kihasználunk. Most is épp egy ilyen, komoly pályázat beadásán dolgozunk – hívta fel a figyelmemet Vida Éva. – Magyarország Kormánya pályázatot írt ki állatotthonok és gyepmesteri telepek részére, telephelyfejlesztésre. Mi egy, egymillió forintos költségvetésû pályázattal indulunk ezen: a menhely hátsó részében, a futtatók mellett van egy 20-30 méter hosszú terület, amit kennelsorrá szeretnénk alakítani a férõhelyeink bõvítése érdekében. Errõl szól ez a pályázatunk, és persze, sikert remélünk. Rajtunk biztos, hogy nem fog múlni…

És a hobbi? – Én a sporttal kapcsolódok ki, egészen pontosan a futással – veszi vissza a szót Skanecz Tamás. – Mostanában ha tehetem, lefutok öt-tíz kilométert, a leghosszabb táv, amit eddig egyhuzamban lefutottam, a félmaraton 21 kilométere volt.

– Én szintén sportolok, konditerembe járok, illetve olvasok: a kislányom nevelésén kívül ez az, ami kikapcsol és megnyugtat – mondja Vida Éva. – És ezen kívül sem tétlenkedem, ugyanis tettem egy nagy elhatározást: a pénzügy és a számvitel területén szeretnék továbblépni, és felsõfokú képesítést szerezni. Nem lesz egyszerû visszaülni az iskolapadba, de mindenképpen belevágok, és majd meglátjuk…

Dr. Papp Attila