A 2. magyar hadsereget, köztük a Mura vidékérõl származó katonák százait,75 évvel ezelõtt, 1942. április 17. napjától egészen június végéig szállították ki a keleti frontra: a mûvelethez 822 darab, száztíz tengelyes katonavonatra volt szükség. A kivonulás során, partizántámadások következtében 19 szerelvény sérült meg, 27 honvéd elesett és 83 pedig megsebesült. Elsõként a szombathelyi III. hadtest érkezett meg Orjol körzetébe, amelynek két könnyû hadosztálya a Tyim elõtti védõállásokat vette át a németektõl, a harmadik könnyû hadosztály, a komáromi 6. pedig a brjanszki erdõk térségében harcolt a partizánok ellen. A csapatok többségének kirakása Kurszk körzetében történt meg. A 2. magyar hadseregben nagykanizsai, valamint csáktornyai katonák is harcoltak, méghozzá vitézként, bátorsággal.

A III. hadtest 7. és 9. könnyû hadosztályai kezdettõl fogva bekapcsolódtak a június 28-án meginduló, 1942-es nyári nagy német offenzívába. Július 2-án, 4 napos kemény harc után a 9. könnyû hadosztály elfoglalta Tyim városát. Július 6-án a honvédek megérkeztek a Donhoz, sõt, át is keltek rajta és a túlparton ideiglenes hídfõt építettek ki.A kezdeti harcok során a szembenálló csekély szovjet erõk komoly ellenállást – Tyim kivételével – nem fejtettek ki. Jórészt fegyelmezetten vonultak vissza, így csak kisebb utóvédharcok alakultak ki a magyarok és a szovjetek között, miközben a partizánok az egyedi harcmodorukkal egyre „kellemetlenebbé” váltak a magyarok számára. Már ekkor világossá váltak a magyar csapatok korszerûtlenségébõl fakadó hátrányok: a páncéloserõk hiánya, és a többségében kisebb kaliberû, lóvontatású, tehát lassú tüzérség. Szintén a lassúság, a megfelelõ szállítóeszközök hiánya miatt nem tudták a magyarok elég gyorsan követni a visszavonuló szovjet egységeket sem. Ugyanakkor a vasúti szállítási vonalak túlterheltsége, és a partizánok egyre sûrûbb támadásai miatt az elsõ vonalaktól több száz kilométerrel távolabb kellet kirakodni a még beérkezésben lévõ magyar egységeket.

A szovjetek nagy, nyár elejei visszavonulása után három jelentõs hídfõ maradt szovjet kézen a Don nyugati partján: Scsucsje, Korotojak és Uriv falvak környékén. Ezek felszámolására hídfõcsaták kezdõdtek, hogy a szovjeteket a Don túlpartjára sikerüljön ûzni, még az õszi esõzések beállta elõtt.Augusztus 5-én a szovjetek támadást indítottak a korotojaki hídfõbõl az itt védekezõ magyar 10. könnyû hadosztály ellen, amelyet vissza is szorítottak. Az éppen beérkezett 12. könnyû hadosztály, egy közel 1000 kilométeres gyalogmenet után 1942. augusztus 7-én, hajnali egy órakor ért a térségbe. A tolnai honvédek támadásba lendültek, és kiszorították a szovjeteket az égõ faluból, de a teljes hídfõt nem sikerült elfoglalni. A 12. könnyû hadosztály két nap alatt állományának egyharmadát elvesztette, így a további harcokból ki kellett vonni. A német hadvezetés a támadás folytatását szorgalmazta, így a 10. és 13. könnyû hadosztályok, a 386. német gyalogezred és a magyar 1. páncéloshadosztály egy különítményének támogatásával, végül szeptember 3. napján, komoly veszteségek árán tudta csak felszámolni a korotojaki szovjet hídfõt.

Az urivi hídfõ elleni, elsõ nagyobb támadásra 1942. július 18-án került sor. A támadás kezdetben sikerrel járt, a hídfõt jelentõs szovjet veszteségek mellett sikerült csaknem teljesen felszámolni. Az éjszaka folyamán a szovjet fél azonban erõsítéseket kapott, így a 7. könnyû hadosztály további térnyerése elakadt, és a hídfõ szovjet kézen maradt.A magyarok augusztus 10-én indítottak újabb támadást Urivnál, amely súlyos, több ezer fõs magyar veszteség árán végül kudarcot vallott. Eközben, 1942. augusztus 20-án, egy, a scsucsjei hídfõ térségébe küldött közelfelderítõ géppár kísérése közben a vadászgépével lezuhant és hõsi halált halt Horthy István kormányzó-helyettes. A németek ekkor erõsítést küldtek Uriv térségébe, elsõsorban tüzérséget, valamint a 168. német hadosztályt és a szeptember 9-én így megindult támadással 2 nap alatt a hídfõ felét sikerült is elfoglalni. A támadásban részt vevõ magyar egységek jelentõs veszteségeket szenvedtek: például a 13. könnyû hadosztály minden (!) századparancsnoka elesett, már az elsõ nap folyamán. Szeptember 15-én helyi szovjet ellentámadás bontakozott ki, és a német – magyar csapatokat kiindulási vonalaik mögé szorították vissza, amelyek a hadmûveletek 6 napja alatt közel 10 ezer fõt vesztettek.Az 1942-es év folyamán a magyar hadsereg vesztesége halottakban, sebesültekben és eltûntekben közel 34 ezer fõ volt.

Következzen két visszaemlékezés a Mura vidékérõl származó, magyar katonáktól. Kemendy Géza zászlós, a csáktornyai 17/II. zászlóalj vonatparancsnoka arról számolt be, hogy esõs idõszakban vették át a németektõl Dudorovka környéki állásaikat: „A zászlóalj védõkörletében, az elsõ napokban is már, igyekezett az orosz zavarokat kelteni. Nyilván az a célja is volt, hogy az elõzõ légi felderítései alapján megállapítsa erõinket, továbbá áttörjön. Ennek érdekében minden éjjel vállalkozásokat indított állásaink ellen. Az elsõ ilyen, szakaszerejû támadást a Somfay Gyurka szakasza ellen indította. [1942. május 22-én] Éjjel 2 órakor indult. A szakasz helytállt, és alezredes úr jelenlétében az ellenséget visszavetette. Az átkarolásra indított másik szakasz mozgását azonban meghiúsította a saját tûz, mert azt gondolták, hogy az is ellenség. Így a támadó szakaszt vissza kellett vonni. Az elõnyt így nem lehetett teljesen kiaknázni. A támadás utáni számbavételnél kitûnt, hogy a szakaszt támogató géppuskás raj parancsnoka, Török [Lajos] tizedes nem jött vissza. Erre a századparancsnoka, Nyíry Zoltán hivatásos hadnagy, maga ment ki a senki földjére, és behozta a sebesült tizedest. Az elsõ támadás sikeres elhárításáért, hogy kedvet és rendet teremtsenek, a németek azonnal hoztak egy Vaskeresztet, és azt Somfay György hadnagynak adományozták. (…) Az orosz támadások szinte mindennaposak voltak. A következõ éjjel a Babinszky [László fõhadnagy-féle] századnál tett kísérletet. Jó helyen próbálkozott! (…) A támadásra ellentámadással felelt. Ott járt emberei között, nyugtatta, biztatta õket, és ha valaki megsebesült, õ kapta a vállára és vitte biztonságos helyre, ahol aztán az egészségügyisek elsõsegélyben részesítették. Többet sosem támadott nála sem az orosz. Így megpróbálgatva vonalunkat, nálunk abba is hagyta erõszakos tevékenységét egy ideig.”

A nagykanizsai 9. fogatolt könnyû tábori tüzérezred 3. ütegének egyik kezelõ-irányzója, Vida István õrvezetõ arról írt visszaemlékezésében, hogy május 24-én, az éjjeli órákban érték el az elsõ vonalat: „Akkor az ütegparancsnok elmagyarázta, hogy mi a feladatunk (de különösen nekem), hogy mi tankelhárításra vagyunk ideállítva, mert ez az út Timbe vezet (…) itt kellett várakozni az esetleges orosz támadásra. (…) Az ütegparancsnok tájékoztatott, hogy az ágyút nem kell se tájolni, se bemérni, itt csak közvetlen irányzással kell lõni. De ha tankokkal nem támad az orosz, akkor nem szabad egy gránátot sem kilõni. Ez azért volt fontos, hogy az ellenség ne tudja, hogy itt az elsõ vonalban ágyú is van. Az ágyú állandóan álcázva volt, mert itt a mi gyalogságunk elsõ vonala nem kevesebb, mint 100 m-re volt tõlünk, azon túl meg már az oroszok voltak.”

Dr. Papp Attila