Így karácsony közeledtével mindenkiben feltolulnak rég elfeledett érzéseink, szép vagy kevésbé szép perceink. Dr. Hortobágyi Ferenc, aki jelenleg Franciaországban él, de egykor Nagykanizsán gyerekeskedett, egy levelet juttatott el hozzánk "ünnepvárásunk" adalékául. Alább olvashatják szavait:

A szülõváros emléke kitörölhetetlenül és meghatározó módon belevésõdik az emlékezetbe. Marad, mintegy mindenkori hivatkozási pont. Azonban a valóságostól függetlenül mindenkinek lehet érzelmi szülõvárosa. Az a város, amelyikhez legelsõ gyermekkori emlékei kötik. Jöhettek ugyan tudós kutatók bizonyítékokkal, hogy Petõfi nem Kiskunfélegyházán született. Merészelték volna ezt a szemébe mondani ?
E sorok írójának szülei születési helyérõl, Egerbõl, 1932. december 31-el elköltöztek. Mindketten tisztviselõk voltak, a hurcolkodás, a berendezkedés herce-hurcáitól érthetõen kímélni kívánták alig több, mint másféléves fiacskájukat. Rábízták tehát a nagyszülõkre, akik nagy örömmel vállalhatták a megbízást, hiszen nekik az élet csak leány gyermekeket adott. A nagyszülõk Nagykanizsán laktak.

Egy életen át éltek bennem nagykanizsai kisgyermekkori emlékeim. Rendkívül zavaró volt azonban, hogy ebbõl az emlékezetbõl teljesen hiányzott a városkép. Abban a koromban nem fordíthattam kellõ figyelmet a városépítészet jellegzetességeire. Már elmúltam hetven éves, amikor ez az állapot még mindíg tartott.

Na, de lássuk csak, mik is történhettek velem ott Kanizsán, annak idején.

Anyám ott született. A város szerepe tehát történetem szempontjából tagadhatatlan. Tény, hogy magam is jártam ott. Erre írásos bizonyíték 1933 április-májusi nagykanizsai diftériaelleni újraoltási bizonyítványom. Pontosan két éves voltam. Amiket most elmondok, kérem, ne tekintsék hát egyszerûen túlfûtött gyermeki fantázia szüleményeinek.

IRODALMI TÁJÉKOZÓDÁSOM KEZDETEI

Két éves négy hónapos és húsz napos koromban, 1933 október 5.-én, jelentõs fordulat állt be életemben. Ez a nap tekinthetõ ugyanis magánkönyvtáram megalapítása napjának. Elképzelhetõ, hogy ezt megelõzõen is került kezembe irodalmi termék. Azonban az olvasó által is könnyen belátható okokból, amelyekre itt nem térek ki, csak néhány oldal terjedelmû, cirka két miliméter vastagságú lapokra nyomtatott, az állatvilág választott képviselõit nagyméretû szines ábrákkal népszerûsítõ kevés szövegû alkotásokról lehetett szó. Márcsak azért, hogy kezembõl ki is kerülhessenek. Az említett napon viszont egy igazi 94 oldalas könyvhöz jutottam. Címe: a „Legszebb Grimm mesék”, az ifjúság számára átdolgozva. A címlapot nyilván nem olvasták fel nekem és ezért nem is kérdezhettem meg, hogy mi az, hogy ifjúság és hogy én ebbe a kategóriába tartozom-e és ha igen, mióta? Amint azt majd 6 éves 9 hónapos és 5 napos koromban dátumozva és kézjegyemmel ellátva rávezettem, a könyv húsz mesét tartalmazott, melyeket cím szerint fel is soroltam.

Ezek után két egészen nyilvánvaló kérdés vetõdik fel. Az elsõ, hogy milyen alapon merészelem kijelenteni, hogy mi történt velem két éves, három hónapos ésatöbbi napos koromban? Talán azt állítom, hogy emlékszem rá? Nem állítom. Az történt, hogy a mélységekbõl elõkerült ez a bizonyos „alapító könyv,” amelynek címoldalára nagyapám ráírta a beszerzés dátumát. Ezt én, mint az elõbbiekbõl kiderül, késõbb kiegészítettem.

Ezt a dátumot mindenképpen nevezetesnek kell tekintenem. Olyan ez, mintha az ifjúvá avatás napja lett volna. Merész állítás, de be kell vallanom, kicsit megfoghatatlan volt számomra az ifjúság fogalma.Valahogy aztán a késõbbiekben is az maradt. Egy újszülött ugy-e nem ifjú. Nem szokás mondani, hogy ifjú szülött. Egy másfél éves „jár a baba” kis legény, vagy kis leány. Dehát, akkor mikor lesz ifjú egy csecsemõbõl?

Esetemben „felsõbb” szülõi elhatározással két éves négy hónapos és húsz napos koromban besoroltak az ifjak kategóriájába. Bizonyíték rá a könyv. Beavató könyv volt. Evvel a dátummal elkezdõdött magyar nyelvi és irodalmi ismereteim rendszeres tágítása és beavatásom a mesék félelmekkel és szörnyetegekkel teli, számomra nem mindíg szimpatikus világába. Nagyapám minden este fekhelyem mellé ült és elalvás elõtt felolvasott egy mesét. Legalábbis õ úgy gondolta, hogy elalvás elõtt olvassa.

GYERMEKMESÉK HATÁSA

Olyan új fogalmakkal és kifejezésekkel ismerkedtem meg hajdanában-danában, mint volt egyszer, hol nem volt, útnak eredni, magam útját járni, dolgozni inaszakadtáig, tollat fosztani, tengerit morzsolni, a sutban gunnyasztani, csepülni, mint a bokrot, majd adok én nektek kesztyûbe dudálni, nyakát szegni, itt a kezem, nem disznóláb, az óperenciás tengeren is túl, itt a vége, fuss el véle. De mindez egészében észrevétlenül, szinte öntudatlanul történt. Egyetlen mese ismétlõdõ mondása ragadt csak meg kitörölhetetlenül tudatosan az emlékezetemben. Hiszen még ötéves koromban is rémálmokból riadtam fel miatta éjjelente: „hej, csak borzongani tudnék, hej csak a hideg futkározna a hátamon” és még felnõtt fejjel utólag is pokolba kívántam Grimmet az összes többi hasonlóan hátborzongatónak képzelt meséjével és valamennyi hozzátartozó ábrával.

Újra átlapozva a régelveszett mesekönyvet kiderül, hogy a mesék közül a ”Csak borzongani tudnék” a legrettentõbb. A helyszín egy elvarázsolt kastély. A hõsnek ott kell eltöltenie három éjszakát.

Az olvasó számára, akit gyermekkorában a sors megkímélt a tartalom megismerésétõl, az éjszakák rövid története a következõ:

Elsõ éjszaka.
... éjféltájban... egyszerre megszólal valami a sarokban ...au, vau, miau... jaj be fázunk... odaugrott menten két óriás fekete macska... szörnyûségesen méregették végig izzó szemeikkel... kinyújtották a... körmeiket, huj azok voltak mégcsak hosszúak... minden sarokból tódult a sok fekete macska és kutya, izzó lánc mindenik nyakában, üvöltöztek, ordítoztak... Alig hunyta le a szemét, elindult az ágy, vágtatott szobáról szobára, lépcsõn fel, lépcsõn le...
Második éjszaka.
... éjféltájban nagy lárma, dörömbölés támad a kéményben. Elõször csak halkan, aztán mindig erõsebben, néha elhallgatott, megint rákezdte... nagy üvöltéssel egy fél ember esett le a kéménybõl... felzúdult... a lárma újból.. és... lepottyant... a másik fele is... egyszerre megint lepottyan egy ember a kéménybõl, utána megint egy, potyognak-potyognak egyik a másik után. Két koponyát hoztak magukkal meg kilenc lábszárcsontot, azokkal elkezdtek kuglizni.... mikorra kukorékolt a kakas, eltüntek az emberek...
Harmadik éjszaka.
... mikor már éjfélre járt az idõ, egyszerre beállított egy iszonytató óriás... hosszú szakálla a térdét verte... elvezette a legényt, le a pincébe, hosszú folyosókon át... végre egy kovácsmûhelybe értek. Ott az óriás felkapott egy kalapácsot, egyetlen ütéssel beleverte az üllõt a földbe... a legény felkapott egy fejszét... rávágott az üllõre, hogy az kettéhasadt s az óriás szakállát odacsípte.... most menekülj, ha tudsz! Meglátjuk, melyikünk hal meg elõbb! Avval felkapott egy nagy vasdorongot, nekiesett az óriásnak, ütötte-verte ahol érte. Jajgatott, könyörgött az óriás...
Az egészet ábra illusztrálta, ördöggel, láncát csörgetõ csontváz kísértettel és sárkánnyal.

Ez a mese biztosan mélyen megrögzõdõ irodalmi emlékként ajánlható két éves és öthónapos „ifjak” számára. A végén lámpaoltás következik és a szülõk lábujjhegyen távoznak a sötét szobából. Jó éjszakát, gyerekek!

Hagyjuk ezt a fránya Grimmet. Az állatkedvenceket népszerûsítõ mûvek egyikébõl is tudok idézni:
Nyúlnagyapó a szemére okulárét tesz.
Kis székre ül, s a kezébe nagy ecsetet vesz.
A festéket megkeveri,
Szépen maga elé teszi,
S törelmesen vár,
Hogy a piros tojásokat
Mikor hozzák már.

Hogy pontos-e az idézet, nem tudom. Nyilván húsvéti rigmus. Úgy emlékszem, a két-milliméter lap vastagságú „könyv” 1936-ban, ötéves koromban, még megvolt.

KARÁCSONYI ÉS EGYÉB KALANDOK

Mivel foglalkoztam két éves és egy nap híján kilenc hónapos koromban, 1934. február 14.-én? Idézem nagyapám levelébõl :

« Ferkó jól van, szépen játszadozik, - toronyházikókat építget, szobákat rendezget be a babáknak, cicáknak és egérkéknek és naranccsal táplálkozik, mert nagyon szereti. Az angyalka hol ide, hol oda tesz neki észrevétlenül egyet-egyet. … »

Emlékszem a fából készült építõkockákra. Minden oldalukra szines papírból egy kép kis részlete volt ráragasztva. Az oldalakat megfelelõen összeválogatva a kockákkal tehát hat teljes szines képet lehetett kirakni. A kockáknak legalább egy része 1936-ban még megvolt. A játékházra szobákkal, mellékhelyiségekkel, padlással s talán még pincével is amelyet síkba fektetett állapotból húzással a térbe lehetett felemelni és azután a helyiségekbe pici cicákat, egereket behelyezni, nem emlékeztem a levél nemrég történt megtalálása és elolvasása elõtt. Most már emlékezni vélek.

A lakás bejárata (akkor Fõ-utca 10) kikövezett udvarra nyílt, ahonnan lépcsõ vezetett le az utca szintjén lévõ másik kis udvarra. A lépcsõvel szemben volt a rácsos utcai kapu, tõle balra pedig a földszinti cukrászda egy ajtaja.
Egy szép napon az a gondolatom támadt, hogy jobban felderítem a mindaddig kevésbé megismert környéket. Elvégre én már nagy vagyok. Három éves is elmúltam. Lemerészkedtem a lépcsõn, anélkül, hogy bárkivel találkoztam volna. Körülnéztem és belestem a baloldali félig nyitott ajtón. A cukrászüzlet volt. Nem volt bent senki. Bementem óvatosan. Megálltam és füleltem. Háborítatlan csend. A pult nagyon magasra emelkedett, de lábujjhegyre állva elértem. Tovább ágaskodva addig ügyeskedtem, míg sikerült leemelnem a szélérõl egy-két süteményt. Mignonok lehettek. Nem vehettem le sokat, nem voltam nagyevõ. Ezután, mint aki jól végezte a dolgát, ahogy jöttem, távoztam. Csak sok év múltán tudtam meg, hogy az angolok ezt franciás távozásnak hívják, a franciák a maguk részérõl, pedig angolosnak. Mesélték, hogy a cukrász megjelent nagyapámnál az eltünt sütemények alátét papírjaival. Nem mondták, hány darabbal. És honnan tudta, hogy nem a macskák vitték el?

Három és féléves elmúltam, amikor 1934 karácsonyát és az 1935-ös újesztendõt, az utolsót, Kanizsán töltöttem. Akkoriban szokás volt újévre kismalacot sütni, a bõrét ropogósra. Az árusok zsákkal a hátukon járták a házakat, a zsákban a kismalaccal. (Vajon nem innen származik valahogy a zsákban macska kifejezés? Eladták a kismalacot az egyik zsákkal és tévedésbõl a másik zsákot hagyták ott. A macskásat.) Hozzánk is jött egy ember, a zsákot a földre tette a konyha sarkába, utána meg elment. Elõbb-utóbb észrevétlenül kisettenkedtem a konyhába. Odamentem a zsákhoz, megtapogattam, mozgott és kicsiket sivított. Végre sikerült kibogozni a záró zsinórt, s a konyha kövére kikoccant a kismalac. Alighanem mindketten megrémültünk. Ijedten meredtünk egymásra. Talán visítottunk is, vagy legalább egyikünk. Igy találtak ránk a konyhában. Az esemény számomra életre szóló élmény maradt. A kismalac szegény, nem sokkal élte túl.

Végül is, a cukrászon kívül kik voltak, akik megismertek és megtarthattak remélhetõleg jó emlékezetükben Kanizsán? Vagy ami még fontosabb, én kikkel ismerkedtem meg?

Családi beszélgetésekbõl megmaradt ugyan néhány név a fejemben, de ismerõs, akikkel az életben mint gyemekkori pajtással találkozhattam volna, sajnos egy sem.

Azaz mégis. Egy név a ködbevészõ távoli múltból: Milánka, vagyis Dobrovics Milán. Meglátogattuk, de nem engedtek közel egymáshoz. Úgy emlékszem, azt mondták, nagyon beteg. Nagyszüleim pedig elköltöztek a városból. Én többé nem jártam ott. Nem tudom, mi lett Milánnal. Remélem meggyógyult, és ha még ma nyolcvan körül is él, sok szeretettel üdvözlöm.

Dr. Hortobágyi Ferenc

23, avenue de Madrid F-92200 Neuilly sur Seine France