Horváth Jánosné pedagógus, az Együtt Kiskanizsáért Egyesület elnöke, a kiskanizsai részönkormányzat képviselõje, a budapesti Klebelsberg Kunó Emléktársaság tagja. 1954-ben lépte át elsõsként az akkori iskolája kapuját, s huszonhárom év múlva pedagógusként tért vissza ugyanoda. Ma 59 évesen, negyven év munkaviszony után vonult nyugdíjba. Jelképesnek, egyben megnyugtatónak érzi a befejezést. Beszélgetésünk elején azok a gondok kerültek elõtérbe, amelyek megoldása valószínû a mai tanulóifjúságra, vagy éppen Horváth Jánosné tanítványaira várnak.

– Azoknak a kollégáknak a nevében is szólok, akik most mennek tömegével nyugdíjba, és hivatásból tanítottak. Úgy érzem, sokan képviseltek hozzám hasonló értékrendet, és tették, amit tettek. Hivatástudatból tanítottak, és idõt, energiát nem sajnálva a legjobbat igyekeztek nyújtani. A derékhad nagy része lett eltávolítva most a pályáról – mondta gondterhelten. – Lesznek olyanok, akik nyugdíjba mennek, s lesznek olyanok, akik munkanélkülivé válnak. Nagyon fájnak az iskolabezárások – jegyezte meg. – Mintha éppen a klebelsbergi idõszak ellentétét érezném megvalósulni! Tudván, hogy milyen nehéz helyzetben van az ország, mégis azt mondom, amit akkor is vallottak, hogy az oktatás, az iskolaügy az, ami a legfontosabb kellene, hogy legyen, mert a fiatalság a nemzet jövõjét jelenti. Valamikor a szülõföldhöz való kötõdés is jobban érvényesült! Az a falu él és virágzik, ahol van óvoda, iskola, templom és mindaz, ami egy falu életéhez hozzátartozik. Ahol ez megszûnik, az a falu elõbb-utóbb elsorvad. Ezért fájnak nagyon az iskolabezárások, és siratom a megszûnõ iskolákat. Ugye, ez megengedhetõ? – kérdezte, s mivel én némán bólintottam, máris folytatta gondolatait. – Ugyanakkor féltem a fiatalságot, aggódom az egészségükért. A káros szenvedélyek közül például a cigarettát emelném ki. Amikor a volt, már felnõtt tanítványaimmal találkozom – akik okos, értelmes, szép fiatalok –, és elbeszélgetek velük ezekrõl a dolgokról, mindegyik úgy nyilatkozik, szeretnének leszokni a dohányzásról, de már nem megy. Amikor elkezdték, tudomásuk volt a káros hatásairól, mégis megtették. Mindig felvetõdik bennem, hogyan lehetne elejét venni ennek a káros szenvedélynek? Különösen fáj, amikor lányokat látok cigarettázni. Nem számolnak a leendõ kismamák mindazokkal a veszélyekkel, amelyek majd a születendõ kisbabájukra hatnak. Sok egyéb más mellett, ettõl is féltem õket. Féltem azt az értékrendet is, amely szerint a fiataljainkat neveltük. Az esztétikai és a mûvészetre nevelés is nagyobb hangsúlyt kapott az elmúlt harminc évben, mint ahogy ez napjainkban alakul. Ezekre most sem pénz, sem idõ nincs. A mûvészeti iskolák léte is egyre inkább veszélyben forog. Az ének-zene, a rajz és az irodalomórák száma is radikálisan csökken. Nehéz megtalálni a középutat! Egyetértek azzal, hogy fontos az informatika és a reáltárgyak ismerete, de érzelmek nélkül kiüresedik az élet, elfásult, kiégett és életunt emberekké válnak elõbb-utóbb azok, akiknél ez hiányzik, ahol erre nem fordítanak gondot. A Kodály-módszer szerinti énektanítás is megszûnõben. Más a mai tendencia.

– Mi indította a tanári pályára? – tértem rá elsõ kérdésemre, hiszen Horváth Jánosné, Jucikát régóta ismerem, s ha rendezvények szünetében, vagy éppen a buszmegállóban találkozunk, sohasem magáról mesél, hanem tanítványairól, az iskoláról, vagy éppen a Kiskanizsán történt eseményekrõl.

– Mindig tanár akartam lenni. Az eredendõje az lehetett, hogy nagyon szerettem a tanító néniket, késõbb a tanáraimat. Tiszteltem és becsültem õket, már kiskoromban fölnéztem rájuk. Köszönöm a sorsnak meg a gondviselésnek, hogy így alakult. Vonzott a tanítás. Nemcsak a jó tanuló, szorgalmas gyerekek oktatása, nevelése, hanem a többieké is. Jó volt hinni abban, hogy minden gyermekben van valami elrejtett kincs, amit fel kell fedezni a szülõkkel együttmûködve. Valamikor a családlátogatások jól elõsegítették az együttmûködést. Ma ez a kapcsolat csak akkor jöhet létre, ha a szülõ igényli, és fontosnak tartja. Az utóbbi idõben a családlátogatások megszûntek, maradtak a fogadóórák és a véletlenszerû találkozások, amikor a szülõ és tanár éppen ráér.

– Milyen elveket fogalmazott meg pályája kezdetén?

– Mindig hosszú távon gondolkodtam. Lelki szemeim elõtt azt a személyt láttam a tanítványomban, akivé majd felnõtt korában fog válni. Elgondolkodtatott, vajon mi marad majd meg benne mindabból, amit át szerettem volna nekik adni. A gyerek is megérzi, hogyha szeretik, ugyanakkor követelni is kell tõle – sorolja a titkokat Jucika. – Meg kellett találni a helyes középutat. Az olcsó népszerûségre sohasem törekedtem, a rendszeres tanulásra szerettem volna szoktatni õket. Fontos volt számomra, hogy kialakuljon bennük az igényesség. Sok minden elvonja az utóbbi idõben a diákok figyelmét az élet fontos dolgairól. Nemcsak a tévé, a számítógép is vetélytárs a tanulásban. Egyre nehezebb õket rávenni az olvasásra, ráébreszteni õket az olvasás gyönyörûségére, hogy legalább egy könyvet olvassanak el évente, hiszen az ének, a zene, a rajzolás, az olvasás észrevétlenül is finomabbá teszi a lelket, és árnyaltabbá az emberi kapcsolatok minõségét. Segíti elviselni az élet által produkált nehéz helyzeteket, és segít a jó döntések meghozatalában. Ez az igaz mûvészet célja – summázta. – Az az igazi mûvészet, ami jóra nevel bennünket, ami jóvá tesz! Egy irodalmi mû, vagy egy film, ami nem tesz jobbá, hanem ellenkezõleg, rossz hatásokat kelt, vagy indít el, nem nevezhetõ mûvészetnek. Csak a szépnek, a jónak, az egyenes tartásnak van értelme! Amikor az ember úgy igyekszik élni, hogy a szó és a tett egységben legyen! – magyarázta a tanárnõ.

– Volt-e pedagógusi ars poeticája?

– Minden szaktanár eldönthette, milyen mondatokat helyez el a tanterem falán. Én elsõként egy Antoine de Saint-Exupéry idézetet választottam: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” A másik gondolatot Móricz Zsigmond, Légy jó mindhalálig címû regényébõl vettem. A kis Nyilas Misi szájából hangzik el e mondat a történet végén, amikor a nagybátyja megkérdezi tõle, hogy mire akarja tanítani az embereket, õ azt feleli: "…arra, hogy légy jó… légy jó…légy jó mindhalálig!.." Amikor tanítványaimtól a nyolcadik osztály végén búcsúztam, ezeket a gondolatokat igyekeztem útravalóul adni számukra, és a lelkükre kötni, hogy legyenek jók, legyenek becsületesek, legyenek hazájukat szeretõ állampolgárai ennek a kis országnak. Remélem, megjegyezték!

– Sokat beszélünk a család válságáról napjainkban. Mi lehetne a megoldás? Mi lehetne gyermekeink számára a követendõ példa?

– Úgy gondolom, hogy egyre inkább elidegenedõ világunkban csak a család nyújthat igazi menedéket. A szülõk által megélt értékrend az, ami a gyermekeik számára követendõ példa lehet. Az a jó, ha az édesanya meg az édesapa példakép, de a tanár is lehet példakép a tanítványa számára. Helytállásban nekem a szüleim a példaképeim.

– Sikerült megvalósítania elképzeléseit?

– Számomra nagyon fontos volt a tanítás során a szülõkkel kialakított kapcsolat. Igyekeztem társa lenni a szülõknek a nevelésben. Örömmel töltött el, amikor szülõi értekezleteimen szinte teljes létszámban részt vettek a szülõk, és eljöttek az osztálykirándulásokra is. Ma is jólesõ érzés ezekkel az anyukákkal találkozni. Amikor felidézzük az elmúlt éveket, hálásan megjegyzik, hogy nem csak osztályfõnöke voltam a gyermekeiknek. Ez bármilyen kitüntetésnél többet jelent az ember számára! Hasonlóképpen, amikor egy-egy tanítványom a búcsúzás során kis emléklapot készített a számomra egy-egy idézettel, szintén örömmel töltötte el a szívemet akkor is, és most is. Azóta is õrzöm ezeket a kis apró meglepetéseket. Úgy érzem, hogy az elképzelt céljaimat sikerült megvalósítanom, és sikerült valami többletet adnom a tanítványaimnak annak érdekében., hogyha kikerülnek az életbe, legyen tartásuk, legyenek igazodási pontjaik.

– Irodalmat és nyelvtant tanított, emellett könyvtáros volt a Kiskanizsai Általános Iskolában. Közéleti tevékenysége is sok idõt, energiát igényel. Miért teszi mindezt?

– Belülrõl fakad a késztetés. Az élettõl sok mindent kaptam ajándékba, egy bizonyos tudásmenynyiséget, amiért ugyan keményen meg kellett dolgozni, de ajándéknak tekintem azt is, hogy tanulhattam, a szüleim nagy áldozatvállalása mellett. Mivel sok mindent kaptam az élettõl ajándékba, ezért úgy érzem, nekem is kell valamit adnom annak a közösségnek, amelynek tagjai között felnõttem s ahol most is élek.

– Hogyan telnek a mindennapjai?

– Nagyon fontos számomra a nagymamaszerep, az unokák, a család. A férjem sajnos már tizenegy éve csak lélekben lehet velünk. Mindig jó társam volt a nehézségek elviselésében is. Gyermekeink nevelésében, taníttatásában mindketten hasonló értékrendben gondolkodtunk. Közösek voltak a céljaink. Amikor unokáimmal vagyok, szeretném látni az õ örömét is. Mindannyiunknak nagyon hiányzik. A család mellett fontos annak a közösségnek a sorsa, ahol élek. Szeretem szülõföldemet, szeretem az itt élõ embereket. Remélem, hogy nemcsak múltja és jelene, hanem virágzó jövõje is lesz Kiskanizsának.

Bakonyi Erzsébet