Nõ létére sosem félt a kihívásoktól: darukezelõ volt a csepeli gyárban, majd vért adott az 1956-os forradalmároknak, utóbb pedig beállt közéjük, és konyhás lett: ételt osztott a felkelõknek. Tollasi Ilonát ezért a bátor tettéért Biszku Béla késõbbi belügyminiszter felesége ítélte el egy évtizednyi börtönre, az a Biszkuné, aki Tóth Ilonát is a bitófára küldte.

Tollasi Ilona 1956 októbere elõtt Csepelen dolgozott, mint darukezelõ, és azon a nagyszerû, 23-ai napon egy doboz cigarettát szeretett volna magának vásárolni, ezért mászott le a daru tornyából, mikor a felkelõk véradókat toboroztak szerte a fõvárosban, így a csepeli gyárban is. A Heim Pál kórházból aztán a Baross térre ment, ahol a forradalmárok megkérdezték tõle, akar-e segíteni? Akart, így a konyhára osztották be. Az elkövetkezendõ napokban a Péterfy Sándor utcából hordták az ennivalót, és osztották azt a harcolóknak. De szabadidejében sem pihent, mert akkor pedig röplapokat készített és hordott szét. A jutalma 10 év börtön lett ezért, na meg persze az, hogy 19 évesen tönkretették az életét. Tollasi Ilona késõbb keserûen nyilatkozta: nem lenne újból forradalmár, mert azok árulták el, akiken segített.

Stefka István 2000 és 2003 között készített 1956 még élõ hõseirõl egy portrésorozatot „Ötvenhat Arcai” címmel, amit a PestiSrácok.hu közölt. A Tollasi-féle riportból idézek néhány gondolatot:

– A Baross tériek vezetõje Nickelsburg László volt. A mi helyünk fõként gyülekezõ és pihenõhely volt. Innen harcolni és éjszakai portyára mentek az emberek. Nekünk végig az volt a dolgunk, hogy szendvicseket készítsünk nekik.

– November 4-én a szovjetek megtámadták az országot. Amikor a Baross tér belövése megtörtént, azonnal elhagyták a központjukat?

– Azonnal szétváltak a Baross tériek. Egy részük fegyverrel ment más helyszínekre, mi jónéhányan a házak padlásain keresztül menekültünk – egyik házból a másikba –, végül eljutottunk a kórház alagsorába. Egy hétig maradtunk csak ott, röpcédulákat nyomtattunk. A betegek fent voltak, mi lent voltunk a pincében. Éjszaka vaságyakon aludtunk.

– Az orvosok, az ápolók tudtak errõl?

– Természetesen, õk adták az ételt. Nemcsak bennünket fogadtak be, hanem a Tûzoltó utcaiakat is, és más felkelõket. Aztán Palotással és egy másik lánnyal, Mocsokkal hamarosan elhagytuk a kórházat: menekültünk tovább. Késõbb visszamentem, pechemre, mert hajnalban a rendõrség razziát tartott és nyolcvanötünket bevittek. Velünk volt Angyal István és Eörsi István is. El tudtunk volna menekülni, ha nem alszik el az a két fiatal, akik õrséget álltak az elsõ emeleten.

– Ezzel kezdõdött a kálváriája?

– Nem. Engem néhányad magammal elengedtek a rendõrségrõl. Angyal Istvánt, és ha jól emlékszem, Eörsit ott tartották.

– Öntõl mit kérdeztek a rendõrségen?

– Azt: mit kerestem a Péterfyben. Csak annyit mondtam, hogy nem volt hová mennem, és a harcok elõl a kórházba menekültem. Ezt akkor elhitték. Kiengedtek. Néhány nap múlva elindultam a keresztszüleimhez a Margit hídhoz, de oda már nem jutottam el, mert lefogtak a pufajkások és a szovjetek. Beköptek. A nyomozók mondták késõbb, hogy Vörös köpött be.

– Õ forradalmár volt?

– Dehogy, amikor kinyitották a börtönöket, akkor a politikaiakkal õ is kisétált. Állítólag többszörös gyilkos volt.

– S mint gyilkos harcolt?

– Harcolt. Beállt a forradalmárok közé. Természetesen nem az volt a jellemzõ, hogy gyilkosok harcoltak a szovjetek ellen, de sajnos néhány köztörvényes is elkeveredett a felkelõk között. Az volt a baj, hogy ezeket is kiengedték a börtönökbõl. Nem született olyan vádirat késõbb, ahol nem szerepelt volna rablás.

– Ki ítélte el önt?

– Biszkuné dr. Tóth Matild.

– Kemény bíró volt Biszkuné?

– Igen. Mindig sima, hátrafésült frizurája volt, mint a férfiaknak. Galád bíró volt, Palotást és Tóthot, a társaimat is akasztófára juttatta.

– Kik voltak az ön barátai?

– Csak Wittner Marival meg Hrozovával voltam jó barátságban.

– A tíz évet letöltötte?

– Nem, abból hét és felet. 1964 júliusában szabadultam negyeddel, kedvezménnyel: jól dolgoztam, panasz nem volt rám.

– Ha visszagondol az életére, megbánta, hogy lement a József körútra cigarettáért?

– Ha õszinte vagyok, megbántam. Nem azért, mert le kellett ülnöm, mert tizenkilenc évesen tönkre tették az életem, hanem az emberek miatt. A bírósági tárgyalásomon azok jöttek el ellenem tanúskodni, akiknek ételt adtam a Baross téren, mert éhen haltak volna a gyerekeikkel együtt. Volt egy olyan asszony, akinek két hónapos gyereke volt és mindennap vittem a tejet, az ételt a legnagyobb golyózáporban.„Hálából” vallott ellenem, hogy fegyverrel harcoltam, õ látta.Még a Keletinél is összeszedett néhány embert, hogy tanúskodjanak ellenem. Csalódtam az emberséges viselkedésben…

Dr. Papp Attila